7.Fejezet★Felesleges beszéd

K R I S T I N A

Döbbenten nézek a merev arccal előttünk álló tisztre, akinek a nevét immáron én is a tudásom birtokában tudhatom. Nem mintha, annyira foglalkoztatott volna a dolog, hogy őszinte legyek. Próbálom kitalálni, hogy a fura katona mit is akarhat tőlem, mert legutóbb nem éppen kedves, közlékeny oldalát mutatta be. Igazán ellenszenves volt és meglehetősen arrogáns. Nem igazán hajlok afelé, hogy ilyen emberekre az időmet pocsékoljam. Na, nem mintha, én bárki is lennék, félreértés ne essék, de inkább töltöm a szabadidőmet a barátaimmal, vagy éppen a közvetlen, kedves emberekkel, akiknek a mosoly nem egy megerőltető fura valami.

Niallre pillantok, akinek az arcán hasonló értetlenség van. Megvonja a vállait alig észrevehetően, s felnéz Mr.Stylesra. A modortalan katona türelmetlenül fürkész, s látom, hogy a száját már eltátja, hogy sürgessen, ám felállok, Niall leint, hogy a tálcámat elintézi, ne várassam tovább a szúrós tekintettel álldogáló férfit.

– Mit szeretne? – kérdezem tisztes távolságból.

– Kövessen – ennyit vet oda mindössze és már hátat is fordítva távolodni kezd az asztaltól.

Sebes léptekkel igyekezek követni, de a hosszú lábai jelentős előnyt jelentenek a számára. A lengő ajtó majdnem az arcomba csapódik. Én naiv hittem, hogy tartja, legalább, amíg oda nem érek, de ő csak tört előre, mint egy fenevad, aki nem ismeri a megállást. Szívem szerint rászólnék, s követelném hasonló hangnemben, amit ő is meg szokott ütni, amikor hozzánk beszél.

Az épület bejáratán is kiront, ám most résen vagyok, és megakadályozom, hogy az ajtó túlságosan is közel kerüljön hozzám. Fogalmam sincs, hogy merre tartunk, azon kívül, hogy az udvaron kutyagolunk. A port felkavarjuk magunk után, a szél is hevesen csípi meg az arcom, s a kezeim bőrét, amely a rövid ujjú felsőmnek köszönhetően tökéletes célponttá vált.

A padon ült pár tiszt, akik követnek bennünket a tekintetükkel, és elérik, hogy teljesen hülyének érezzem magam, amiért futólépésben Mr.Mogorvaság mögött haladok. Újabb ajtó nyílik, majd mögöttem csukódok. Hideg, téglafalak között haladunk enyhén gyér fénnyel ellepett folyosón, s a hideg kiráz. Hirtelen a félelem jelenik meg bennem, a szívem gyorsabban kezd el verni, s mélyebben szívom magamba a levegőt. Jobbra fordulok, ahonnan már ajtók nyílnak tisztes távolságban egymástól. Sejtelmem sincs, hogy mi is lapulhat mögöttük, és a legrosszabb gondolatok jelennek meg bensőmben. Persze azonnal el is hessegetem az ócska, jött-ment gondolatokat, és emlékeztetem magam, hogy egy háború közepén vagyunk, s egy katonák laktanyájában, biztonságos helyen élünk.

Fogalmam sincs, hogy hányadik ajtó előtt állunk meg, ám ezúttal felém fordul a tiszt.

– Senkinek nem beszélheterről! – szögezi le, én pedig nehezen, de bólintok.

Kitárul az ajtó, reményeim szerint az utolsó, s a kíváncsiságom kielégül, mert a kikötése után csak még jobban ellepnek a furcsábbnál-furcsább elméletek. Egy szobába érünk be, s egyből hátrálni kezdek. Remélni merem, hogy nem ugyan az a dolog forog a gondolataink között, mert akkor egy alapos fejmosás, amelyet minimum érdemel.

A helyiségben egy ágy, amely szinte szabványa a mienkének is. Szekrény, asztal, szék, egy olvasólámpa. Sehol egyetlen egy személyes tárgy sem. Az ágy olyan precízen van bevetve, hogy még a luxushotelek is megirigyelnék a tökéletes munkát. A falak itt is fehérre vannak meszelve, s egy térkép van egy-egy oldalánál felfüggesztve az asztal fölé. Nem kell sokat gondolkodnom ahhoz, hogy tudjam, Franciaországot ábrázolják a vonalak.

– Ha kielemezte a hálókörzetemet, akkor a lényegre is térhetnénk – ránt vissza a komor valóságába.

– Mit akar tőlem? – vonom kérdőre összeráncolt homlokkal.

Nem felel, miért is felelne? Annyira kibaszott nevetséges ez az egész. Egyetlen szavára ugrottam, és itt vagyok. Miért? Mert annyira tekintélyt parancsoló! Átkozott!

Elkerekednek a szemeim, amikor a kabátjának a cipzárját elkezdi lehúzni. Reménykedem, hogy mindössze melege van, és mielőtt bármilyen kioktató monológba kezd, megszabadul a felesleges ruhadarabtól, s végre elmondja, hogy mit is akar. Mielőbb szabadulni akarok és visszatérni a munkámhoz, a normális emberek közé, akiknek a mosoly nem megerőltető, akiknek a kedvesség alap természetükben van, és nem folyton morognak valami miatt, s még a csípős megjegyzéseket is hanyagolják.

A kabátot a szék támlájára teszi teljesen higgadtan. Nem néz rám, de a sapkája is követi az előző ruhadarab példáját. Az asztalon köt ki a fejfedő, én pedig magamban fohászkodom, hogy térjünk a tárgyra, vagy engedjen csak el. Persze, nem fog le, de valamiért a lábaim még sem mozdulnak. Olyan, mintha egy gyönge fává változtam volna a méregzöld tekintet alatt, s a lábaim gyökereket engedtek volna a fa padlózatba. Mélyen szívom magamba a levegőt, míg a kissé izzadt tenyeremet a köpenyem anyagába törlöm. Érzem, ahogyan az ereimben a vér pulzál, s már mélyen remélem, hogy egy álom az egész, egy rémálom. S felébredve kislányom, Lizie mellett találom magam, aki a plüssét szorosan magához ölelve fekszik a takaró menedékében, apró szuszogásokkal körülvéve.

Nagyot nyelek. A hosszú ujjak az pólója nyakához vándorolnak, s amint megvan a szegély, át is rántja a fején a szürke anyagot. Most már tényleg csak egy dolog jár a fejemben, de igyekszem kikergetni onnan, mert ez nem lehet igaz!

Követem a kezei mozgását, míg az enyémé összegyűri a fehér anyagot. Ráncba szalad újfent a homlokom, amikor egy fehér kötésnek ragasztását kezdi el megbontani a bal bordasorainál. A bőrt húzza maga után a ragasztó, amíg el nem engedi, s lassan fel nem tárul egy eléggé csúnya sebesülés. A kötés belső felén vér halovány színe mutatkozik meg, melyet a szemetesbe is hajít.

– Gondolom rájött, hogy miért volt szükségem arra, hogy idejöjjön – mormogja az orra alatt. – Kitisztítottam, de nem értek hozzá. Viszont senki sem tudhatja meg. Nem engedhetem meg magamnak, hogy betegágyra küldjenek egy ilyen kis karcolással.

– Kis karcolás? – lépek közelebb. Valószínű, hogy ez szakmai ártalom, de azonnal a segítségnyújtás, amely vezérel. – Össze kell varrni, és rendesen kitisztítani. Folyamatos gondozást igényel. Ahogyan látom, el is fertőződött kissé.

– Nem a véleményét, hanem a szakértelmét kértem.

– Ez a szakértelmem! Ne legyen ennyire arrogáns, adjon már le az egójából, legalább, amikor valakinek a segítségét kéri – nem várom meg a válaszát, mert tudom, hogy mindössze valami beszólása lenne. – Ezt látnia kellene egy orvosnak.

– Maga elég, ha látja – jelenti ki.

– Én nővér vagyok.

– Tud varrni és el tudja látni?

– Igen, de...

– Akkor ne a szája járjon.

Lép az ágyához, s az éjjeliszekrény alulsó fiókjából elővesz egy fém dobozt. A kezembe nyomja, s leül. Felnyitom, hogy a tartalmát felmérjem az elsősegélydoboznak, amelyben valójában sok hasznos dolog van, de, amire nekem szükségem lenne, nincs.

– Kellene még pár dolog – a kezem továbbra is a fém tároló tartalmát fötri át.

Felmordul, s erőteljesen kifújja a levegőt.

– Akkor szerezze be, amire szüksége van – áll fel. – Holnap ilyenkor itt várom – vesz ki a kezemben pihenő dobozból a kötszert, és a ragasztót, hogy újra lefedje a vágást.

– Legalább hadd fertőtlenítsem ki rendesen.

Semmit sem felel, csupán visszarogy az ágy tetejére, és jobb oldalára fekszik. Felkapcsolom a lámpát, hogy tökéletesen lássam, hogy mit is csinálok, majd az üres szekrény tetejére teszem az elsősegélydobozt. A tasakos kesztyűt kibontom, felveszem, s a fertőtlenítőt is. Jobban megnézem a sebet, és néhány anyagdarab is van a húsban. Valószínű, hogy a támadás során a ruhája beleragadt.

– Szükségem lenne egy csipeszre, mert még egy kevés szövet van a seben. Most nem tudom kiszedni őket, de így csak fertőtlenítem.

– Maga a szakavatott.

Elhúzom a számat, s inkább cselekvésre késztetem a kezeimet. Fel sem mordul a csípő, kellemetlen érzés hatására. Egyetlen izma sem rándul meg. Annyi kérdés kavarog bennem, de nem akarok tolakodó lenni, s tudom, hogy a válasz annyira mogorva lenne, hogy magamra venném, s mindössze felbőszítene.

A seb környékét is letisztítom, aztán vágok kellő mennyiségű anyagot, amelyet a vágás fölé helyezek, s fehér ragasztóval fixálom is. Kidobom a használt dolgokat, ő pedig feláll, és visszaveszi a pólóját.

– Akkor holnap!

Tárja ki az ajtót, s mindenféle tetszésnyilvánítás nélkül tessékel ki a szobájából.

★

Igyekszem a gondolataimat visszaterelni a munkám felé, ám mindig ott kötök ki, hogy fel kellene keresnem Harryt, és a sebét el kellene látnom, hiszen a minél korábban el van látva, annál hamarabb gyógyul, s a fertőzésveszélye is csökken. Neki már most el kezdett egy részen, s a szakmai felem nehezen állja meg, hogy a holnapig várjon. Még mindig tartom magam, ahhoz, hogy Niallnek látnia kellene, de tudom, hogy ebből nem fog lejjebb adni.

– Minden rendben? – Niall lép mellém az orvosiban.

– Igen, csak elgondolkoztam.

Bólint, hogy tudomásul vette, még ha nem is hisz nekem, odébbáll. Tudom, hogy nem fogja megkérdezni, miért is hívott el magával Mr.Mogorvaság. Szeretem benne, hogy tudja, ha bármi olyan van, úgy is megosztom vele. Felkapom a fontos dolgokat, amelyek az egyik tiszt ellátásához szükségesek, és átsietek a szobába, ahol sorra követik egymást az ágyak. Ám mielőtt beléphetnék a helységbe, Louisa állja utamat.

– Mi történt? – kíváncsi tekintettel.

– Tessék?

– Harry, miért hívott el?

– Szerintem nem tartozik rád, és felhívta a figyelmedet, hogy Mr.Stylesnak hívd – lépnék el mellett, de megragadja a karomat.

– Tudom, hogy valamit akarsz tőle! De közlöm, én érkeztem előbb.

– Ez nem az óvoda – emelem égnek a tekintetem, s kirántva a kezem a hátam mögött is hagyom a dühös tekintetével.

6.Fejezet★Tolakodó kérdések

K R I S T I N A

Az egészségügyben dolgozók egy részlegen kaptak szálláshelyet. Egy szobában négy ágy, s négy személy kap helyet, így én egy Louisa és egy John nevű önkéntes mellett, Niallel osztozom a lakrészen. Meglehetősen szerénynek nevezném a szobát, amelyhez egy hozzá épített fürdőszoba is található. A falak fehérek, ahogyan az ágyneműk is, s nem áraszt magából öblítő illatot, de a mosószerét tisztán lehet érezni. A saját fürdőszobánk számomra nagyon is plusz pont a körülményekhez képest, hiszen így mindössze négyen osztozunk rajta, s nem egy egész folyosó vesz igénybe egyet.

A helyiségben a négy ágy mellett éjjeliszekrény pár fiókot magába rejtve helyezkedik el, míg négy nagyobb szekrény áll egymás mellett sorban, ezzel az egyik teljes falat el is takarva. Egy hatalmas ablak amely az én ágyam mellett van, az udvarra néz, ahonnan tökéletes rálátás van a lövésztérre, a padokra és minden ott lévő dologra. A sok fát a birtok végén is tökéletesen látni lehet, s a fák rengetegében elvesző földes út meg is ragadta azonnal a figyelmemet.

A bőröndömhöz sétálok és elkezdek kicsomagolni, hogy mégse a táskám mélyéről keljen élnem, és előkotornom mindent, amíg itt vagyok. A rám eső szekrényt ki is tárom, s konstatálom, hogy rácsok, amelyek fiókokat alkotnak, találhatóak az aljában, így meg is ragadva az alkalmat a fehérneműimet beledobálom, míg a polcokat lassan a felsők, nadrágok foglalják el. A kardigánjaimat, a kabátokkal együttesen vállfára akasztom, s az újabb dologért nyúlok, amit elcsomagoltam. A fehér, vintage stílusú képkeretben Lizieről és rólam egy fotó helyezkedik el. Állatkertben voltunk és egy hatalmas, rózsaszín vattacukrot kapott, annak ellenére, hogy nagyon minimálisra csökkentem az édesség evészetet, nem tudtam nemet mondani neki, és egy-egy alkalommal megérdemli, hiszen milyen gyerekkor lenne ragacsos arc, és tömény cukoríz nélkül?

Lizie ajkai az arcomon vannak, s még mindig érzem a ragacsos szájának nyomát magamon, ahogyan egy nagy puszival hálálta meg a habos édességet. Én vigyorgok mint egy boldog anyuka, ami nem meglepő, hiszen valóban az vagyok. A fotót a Lauren készítette, így tökéletesen látszik minden, s a háttér is szerepet kap a megörökített pillanatfotón. Ujjamat végighúzom az üvegen, nem érdekelve, hogy nyomot hagyok a felületén, majd az éjjeliszekrényemhez lépek, s az ágyam felé fordítva helyezem le a képkeretet.

– Kris – Louisa hangja ragadja meg a figyelmemet. – Őt hagytad hátra?

– Nem, nem hagytam hátra, mert hiszem, hogy hazatérek hozzá rövid időn belül – magabiztosan felelem, miközben újfent a bőröndöm felé nyúlok.

– Nagyon pozitív vagy – jegyzi meg. – Talán még a naiv jelzőt is használnám.

– Csak hiszek, és ezzel szerintem semmi baj sincsen. Hiszem, hogy minden jóra fordul és hazajutok épségben hozzá.

– És a férjed?

– Nincsen férjem.

– Hallottam, hogy a gyereklávalást követően sok kapcsolat megromlik. A szex alapja egy kapcsolatnak és a nő még nem igazán zökken vissza a dologba, amikor megszül egy bébit.

– Fogalmam sincs, hogy milyen ostobaságokat hallottál és, hogy miket gondolsz. De őszinte leszek, nem is érdekel. Nem barátkozni jöttem ide, hanem a sebesülteket ellátni – szögezem le úgy, hogy rá sem nézek, mindössze nyújtózkodva a szekrény legfelső üres polcára próbálom feltornászni a bőröndömet.

– Várj, segítek – hallom meg Niall hangját, aki mellettem is terem, és a magasságkülönbségnek köszönhetően könnyedén helyezi fel a táskát.

– Köszönöm – csukom be a szekrényem ajtaját.

Végigsimít a karomon, majd mosolyogva biccent, és látom, ahogyan John oldalán elhagyja a szobát. Valószínű, hogy csak befutott valamiért, mert a szekrényéről, amely az enyémé mellett helyezkedik el, felkapott valamit.

– Ismeritek egymást?

– Munkatársak vagyunk a londoni laktanyán levő egészségügyi részlegen – felelem.

– Tehát ismeritek egymást.

– Remek következtetést vonsz le.

– Ahogyan látom, van is közöttetek valami.

– Igen, valóban – mosolyodok el újra. – Annyira jó megfigyelő vagy! Tudod, a másoknak nyújtott segítség nem gáz, sőt, nagyon is értékelhető cselekedet. Ó, igen, és, ami közöttünk van, barátságnak hívják. Nagyszerű dolog, nagyon is értékeljük, megbecsüljük egymást, és bízunk a másikban. Azt hiszem ki kellene próbálnod.

– Oké, felfogtam, nem vagy szimpatikus – lép a saját ágyához, amely a szoba másik felén helyezkedik el.

– Nem erről van szó, csupán, ahogyan azt mondtam, nem barátokat keresni jöttem, és sokat kérdezel. Már most egyértelmű, hogy szeretsz mindent tudni, és merészen kérdezel, amikor még a nevemet is alig fél órája tudtad meg. Lehet kérdezni, de a három lépés távolságot tartsuk meg, kérlek.

– Sajnálom, hogy a lelkedbe tiportam – horkan fel, majd hátat fordít és sietve távozik a szobából.

★

Már teljesen bevettük Niallel a részlegünket, ahol is pár terem van, elég sok vaskeretes ággyal, s sajnos jó pár sérült is van. Itt is, ahogyan nálunk Londonban, mindenkinek van egy kartonja, amelyen a legfontosabb dolgok szerepelnek. A vizsgálótermek is természetesen helyet kaptak az épület falai között. Jó pár emberrel megismerkedtünk, bár néhány orvoson és ápolón kívül, a többi ember önkéntes, aki inkább csak vizet, teát, és ételt visz a sérült katonáknak. Van, amikor egy sebtisztítást, kötözést is csinálnak, de az már ritkább, az elmondottak alapján.

A kantinba ülök, ám a zöld tea hiányában, most valami gyümölcsös gőzölög előttem, míg a reggelimnek nem is szentelve figyelmet írok egy üzenetet a húgomnak, hogy érdeklődjek, minden rendben-e otthon. Tudom, hogy igen, de akkor is a megnyugtatás érdekében szükségem van a megerősítő válaszra.

– Hallom összeismerkedtél a szobatársunkkal – Niall ül le mellém a saját tálcájával.

Összerezzenek a hirtelen szavaktól, amelyek felém irányulnak, majd elküldöm az üzenetet, és a zsebembe csúsztatom a készüléket. Elmosolyodok, de egyáltalán nem azért mert valami barátságot kötöttünk, és annyira örülnék az ismerkedésnek.

– Mondjuk úgy inkább, hogy próbált a magán életemben kutakodni, és kioktatott arról, hogy azért nincs velem Lizie apja, mert a szülés után nem volt szexuális életünk – húzom el a számat.

– Néha elgondolkozok, hogy az embereknek miért is van az agyuk. Nem használják soha néhányan, mielőtt kinyitnák a szájukat. És amúgy is, ez annyira abszurd – fintorodik el.

– Nevetséges – bólintva értek egyet.

– Összefutottam azzal a fura, mogorva alakkal, aki hozott bennünket. Egy társaságban volt odakinn és valamit nagyon jókedvűen tárgyaltak meg.

– Nocsak, Niall átáll a pletykások oldalára? – vigyorodok el.

Széles vigyor jelenik meg az arcán, míg a kávéján kever egyet.

– Nem, csak meglepődtem, hogy egy mosollyal is meg tudja erőltetni magát.

– Hát ne szóljuk el magunkat, mert kétlem, hogy felénk bármikor is méltatna jókedvvel közeledni. De jobb is így, azt hiszem.

Felveszem a szendvicsemet és egy falatot már is megízlelek belőle, míg Niall egyetértően biccent, s hasonlóan falatozni kezd. Körülöttünk halk beszélgetések egyvelege alkot némi hangzavart, de egyáltalán nem bántja a fülemet, mert tényleg normális hangvétellel beszél minden jelenlevő. Csészémet a számhoz emelem és megízlelem a gyümölcsös ízvilágot. Kissé még forró az italom, így sietve teszem vissza a tálcámra, majd oldalra pillantok, amikor is Louisa leül mellénk szélsebességgel.

– Gondoltam csatlakozom hozzátok és jobban megismerhetnénk egymást. Még is csak egy szobában húzzuk meg magunkat.

Niallre nézek, aki felvont szemöldökkel méregeti a reggelijét, majd a kávéja válik a figyelme középpontjává.

– Ugye nem zavarok?

– Ha igent mondanék, akkor sem távoznál, és csak újabb alkalmat keresnél, amikor csatlakozhatnál hozzánk – világítok rá a dologra.

– Hé, Niall – szól a szőke srácnak, aki felkapja a fejét, ám elsőként a tekintete az enyémével találkozik. – Mindig ennyire borzasztóan viselkedik? – biccenti felém a fejét Louisa, és az egészségtelen, zsírtól ázott fánkjába harap, melynek a széléből a lekvár a tányérjára cseppen. Kisebb fintorba torzul az arcom, a gyomrom pedig már ettől a látványtól felfordul.

– Tudod, Kristina azok az emberek közé tartozik, akik nem igazán tolerálják, amikor mások az életükben turkálnak úgy, hogy alig néhány perce ismerik egymást.

– Igen, szörnyűek azok az emberek – emeli égnek a tekintetét, és folytatná de árnyék jelenik meg az asztalunkon, a lámpáknak és a közeledő alaknak köszönhetően.

Felnézek, mélyen felsóhajtok, s vissza is fordítom a tekintetemet a reggelimre, annak reményében, hogy eltévesztette az asztalt.

– Jó reggelt – kimérten köszön.

– Ó, Harry, leül? – Louisa azonnal húzódik felém a székével, mire én hitetlenkedve Niallre nézek, aki mindössze egy vállrántással felel.

– Mr.Styles – veti oda a lánynak, aki nem jön zavarba a parancsoló hangnemtől. – Magához jöttem Miss.Bazan!

5.Fejezet★Nem beszél, csak hallgat

K R I S T I N A

Folyamatosan kifelé bámulok a kissé poros, sáros ablaküvegen keresztül, ahogyan előrefelé haladunk az úton, amely régebben forgalmas lehetett, ám most néhány katonai járművön kívül nem igen látni mást. Egy szót sem szólok, ahogyan Niall sem, ellentétben Liamel, aki szóra próbálja hívni a bajtársát, aki néha csupán oda vakkant valamit a fiúnak. Odakinn nem sok embert látni, sőt, néhány fegyverrel felszerelt katonán kívül nincs is más lélek az utcákon, bár tény, hogy még a külvárosban lehetünk.

– Mennyire vészes a helyzet?

Niall bátorkodik feltenni egy kérdést, mire a sofőrünk zöld szemeivel a visszapillantóba pillant, aztán vissza az útra.

– Nem lehetne egy háborút könnyűnek és könnyen véget vethetőnek nevezni. Ostobaság lenne annak az embernek a részéről, akinek elhagyja a száját ez a mondat.

Most van az első alakom, hogy nem egy szóval igyekezett kifejezni magát, igaz, meg kell hagyni, hogy a modora nem éppen a kedvességről híres.

– Nem is így értettem. Nyilván lehet tudni, hogy mennyire lehet megakadályozni az áttörést, és, hogy a tábor mennyire biztonságos.

– Te orvos vagy, ami azt jelenti, hogy a sebesültekért, betegekért felelsz, én katona vagyok, a táraimmal együtt, és mi azért felelünk, hogy ne lépjék át a bizonyos határt, és, hogy a táborban levő embereket megvédjük, ahogyan az sem másodlagos szempont, hogy nem érhetnek el a tengerig. Remélem innen menni fog a következtetés, és az ép gondolatok megfogalmazódása is.

– Egy kérdést tett fel, nem kell egyből ilyen hangnemben, kioktató módon reagálni – szólalok fel Niall mellett, aki egy percig sem csüggedt el a katona hangvételétől.

Rám villannak a zöld szemek a tükörnek köszönhetően. Egymás tekintetébe meredünk, én állom a szúrós pillantást, ő az aki elkapja előbb a fejét, bár tudom, hogy ez inkább annak köszönhető, hogy ő foglal helyet a volán mögött.

– Én katona vagyok, maguk önkéntesek.

– Nem vagyunk önkéntesek, kirendeltek bennünket, de, ha önkéntesek is lennénk, nem szolgáltunk rá arra, hogy ilyen modortalan legyen! Nem nézelődni jöttünk, hanem a sebesülteken segíteni!

– Nocsak, akkor megértem, hogy miért is ennyire kedvetlenek.

– Talán mosolyogva mennek az emberek a háborús területre? Mert ha igen, akkor azonnal eljátszom a boldogságomat.

– Ne gyerekeskedjen – förmed rám. – Inkább készüljenek fel a legrosszabbra. Nem csak holmi nátha, amit helyre kell hozniuk.

- Köszönjük a felvilágosítást – motyogom, és újra kifelé kezdek el nézelődni.

Nem szentelem neki több figyelmemet, mert egyszerűen meg sem érdemli. Annyira mogorva! Egyáltalán nem vagyunk kevesebbek nála, csak mert a táborban vagyunk. Az emberek életét mentjük meg, az Isten szerelmésre!

Látom, ahogyan beérünk a városba. Emberek alig lézengenek az utcán, mindenhol fegyveres katonák, hol angolok, hol pedig franciák. Néhány francia ember mászkál, ám a boltok ajtajai is be vannak csukva, s a zárva tábla díszeleg rajtuk. Itt még nincsenek golyó ütötte nyomok a falakon, sem megalvadt vér gyomorforgató látványa a macskaköves utakon. Még nem voltam ehhez hasonló területen, de így is borzasztó a kihaltság, s a csőre töltött fegyverekkel mászkáló katonák látványa.

Nagyot nyelek, s eszembe jut kislányom, hogy vajon mit csinálhat, hogy hiányzom-e neki, s meg is fogadom azonnal, hogy soha nem fogom hagyni, hogy ilyesmiben legyen része, mint nekem. Embertelen, kegyetlen, és egyszerűen értelmetlennek gondolom az egészet.

Niall megfogja a kezemet, mire rápillantok. Kis mosolyt mutat felém, én pedig viszonozom a kedves, apró gesztust. Megcirógatja a kézfejemet, aztán ő is kitekint az ablak koszán keresztül a nyomorúságos helyzetben levő part menti város képére.

– Tudniuk kell néhány szabályt – érces hang újra megtölti a kocsi belsejét. – A tábort maguk nem hagyhatják el, hacsak nem katonai felügyelettel lépik át a kaput. Mi felelünk magukért is, így nem igazán toleráljuk az utcákon való andalgást.

– Örülhet, tőlem messze áll, hogy a célkereszt rossz végén álljak – vetem oda kedvesen, csak hogy rosszul érezze magát a gorombáskodása miatt. Bár tudom, felesleges, mert kétlem, hogy bármilyen is érzelem lakozik benne.

– Akkor megkönnyítjük egymás helyzetét – biccent.

– Mikor érünk oda? – Liam érdeklődik.

– Siet valahova?

– A gorombáskodást most már igazán félre tehetné – mordulok rá.

– Nem ismerjük egymást, és, ha szerencsém van, nem is fogunk találkozni ezek után – morogja. – Felesleges barátkozni, ez itt egy háború, és mindenkire vár egy golyó a nevével ellátva.

– Biztató szavak.

– Nem egy vurstliba jött – világít rá a dologra merev tekintettel, ahogyan felhajt egy földes útra.

– Köszönöm, most már minden világossá vált!

Sűrű fákkal körülvett úton haladunk, az autó rázkódik, és a még mindig néz nélküli katona nem lassít, hogy megkönyörüljön rajtunk. Már is bánom, hogy Ken ajánlatára rábólintottam, mert ha nem egy golyó talál el, biztos vagyok benne, hogy az autóút lesz a végzetem.

Semmit sem lehet látni a sűrű növényzetnek köszönhetően, és hiába van a nyelvem hegyén egy kíváncsi kérdés, ráharapok a nyelvemre, mielőtt a szavak kicsúsznának könnyedén a számon. Ujjaim a biztonsági övemre fonódnak, amelyet egyedül én kötöttem be, amint beszálltunk a sáros autóba. Mindenki csendben van, a mogorva férfi vezet, és töretlenül megy előre, semmi sem számít neki. Liam nyugodtan ül, míg Niall csak bámészkodik, még ha nincs is sok látnivaló erre.

Meghallok pár fegyverlövést, majd hatalmas robbanásnak hangját. Felsikítok, a szívem kihagy pár ütemet, és rémülten szorítom meg Niall kezét, akinek az arcán most hasonlóan aggodalom jelenik meg.

– Nem vidámpark, ahol a hullámvasúton sikítani király – jegyzi meg. – Egy akna robbant fel pár kilométerre tőlünk. Az erdő tele van velük, emiatt sem ajánlatos elhagyniuk a szálláshelyet.

– Maguktól felrobbannak?

Ostoba a kérdés, tudom, hiszen én magam tisztában vagyok azzal miként is működik egy akna. Már amennyire egy civil ember tudhat róla dolgokat.

– Betolakodok, amolyan felderítők jártak erre. Kiszúrtuk őket, és a kijelölt egységek szemmel tartották az embereket, most pedig a fegyver hangokból ítélve, közbe kellett lépnie az egységünknek, é megsemmisítették az ostobákat.

– Ki sem hallgatják őket?

– Aranyos! – jegyzi meg, de a mosoly árnyéka sem jelenik meg az arcán. – Ez a háború, nincs időnk holmi bájcsevejre. És a kiképzett katonák nem beszélnek. Előbb halnak meg, minthogy elárulják a hazájukat, a bajtársaikat! Ezt jól véssék az eszükbe!

Továbbá senki sem beszél, nincs fegyver szó, vagy földet megremegtető aknának hangja, s ereje. Magunk mögött felcsapjuk a terepjáróval a port, így alig látni a mögöttünk, pár katonával rendelkező autót. A gyomromban görcs van, és a levegőt is lassan igyekszem venni annak ellenére, hogy egyáltalán nem vagyok nyugodt, s tudom, hogy amíg haza nem térek, nem is leszek az.

Megpillantom a kőkerítést, amely szögesdróttal is el van látva. Fegyveres őrök, tornyok, amelyek messze ellátnak. Nem éppen egy tábornak, inkább fegyintézetnek tűnik a terület.

Leparkolunk az kapu előtt, majd az elektromos vaskapu, amely átláthatatlan kinyílik előttünk. Ahogyan behajtunk a kerítés mögé, a szemeim elé tárul, a poros, sáros, és rengeteg autóval megtelt elő udvar. Benn is vannak katonák, akik fegyverrel járkálnak, vagy éppen egy padon ülnek, ám mindössze a beszélgetés, amely elfoglaltságot nyújt a számukra.

Megállunk, a katona pedig ki is száll, s hangosan becsapja maga mögött az ajtót. Mélyen felsóhajtok, kicsatolom az övemet és kikászálódok én is a többiekkel együtt. Mindenki bennünket figyel, és furcsa, hogy a többi érkező nincs itt, bár tény, hogy előbb elindultak, így nyilván már odabenn vannak. Újabb fegyver sül el, én pedig összerezzenek.

– Rossz lelkiismeret? – nyomja Mr.Mogorva a kezembe a táskámat.

– Nem vagyok hozzászokva a fegyverek hangjához – mormogom.

– Jobban teszi, ha megszokja – veti oda. – De megnyugodhat, ez a lövésztérről jött, amely az épület mögött van.

– Nem lőnek eleget a terepen?

– A maga szakterületével foglalkozzon, mi pedig a mienkével, és minden rendben lesz. Most pedig Carol mutatja meg hol fognak élni ebben a gyönyörű hetekben – húzza mosolyra a száját, de ez egyáltalán nem őszinte és barátságos.

– Gyere – teszi a hátamra a kezét Niall, és a fehér köpenyt viselő Carol irányába tessékel. Ő az egyetlen, aki az ajtóbán áll, és azonnal meg is állapítom, hogy nagyjából egyidős lehet velem. Az arca komor, a szemei fáradtnak tűnek, és csak úgy árad belőle a fertőtlenítőszer és a sok kávé szaga.

Mélyen beszívom a levegőt, s lassan kifújom, amíg a lépteimet lassítom, és próbálom elhitetni magammal, hogy minden a legnagyobb rendben lesz, s hamar hazatérek a szerető családomhoz, életemet megszépítő kislányomhoz.