Berontok a laktanyára. Több kíváncsi szempár is rám szegeződik, de én fütyülök rájuk. Végigrobogok a folyosón, míg a nevemet is hallom elhangozni a munkatársaim szájából, de őket is elengedem a fülem mellett. Annyira fel vagyok paprikázva, hogy azt szavakba nem tudom önteni. Szinte már betörök az iroda ajtaján, ami mögött Ken ül. A szemüvege fölött ki tekint rám, míg a papírokat, amik a kezei között pihennek, leteszi. Leveszi az olvasószemüvegét, és felsóhajt. Nem csodálom. Biztosan azon morfondírozik, hogy megint milyen őrültséggel állok elé.
- Beszélnünk kell – fordulok hátra, és látom, hogy a kitárt ajtón keresztül több szempár is ránk szegeződik. Becsapom az ajtót, és ismételten Kenre nézek.
- Foglalj helyet kérlek – pillant az egyik székre az asztala előtt.
Fontolgatom. Annyira ideges vagyok, hogy a gondolataim kuszák, és koncentrálnom kell arra, hogy normálisan vegyem a levegőt.
Leülök, kigombolom a kabátomat és a sálamat is leveszem. Ennyi, amit megengedek a kényelmem miatt. Nem tervezek sokat időzni itt, de a helyzet miatt még jobban melegem van a kelleténél.
- Miben segíthetek, Kristina?
- Tegnap éjjel betörtek a lakásomba, amíg aludtunk.
- Tessék? – már is megváltozik. Sokkal markánsabbá válik, az álla megfeszül és tényleges aggodalom issza át a tekintetét. – Miről beszélsz? Jól vagytok? Elisabeth?
- Jól vagyunk – biztosítom ennyivel, ő pedig látványosan megkönnyebbül. – Nincs kétségem afelől, hogy az a személy volt, aki az orvosi készletet is elvitte.
- Láttad az arcát?
- Nem, de tudom, hogy ki volt.
Elkerekednek a szemei, s látom, hogy még jobban figyel. Fontolgatom, hogy mondjam-e el neki, hiszen tudom, hogy őrültség. Harry sem hitt nekem, és most itt ülök egy olyan személlyel szemben, aki maga sem oszt meg velem sok mindent. Sőt, éppen rejtegeti a dolgokat előlem mindenféle ócska kifogással együtt.
Felfordul a gyomrom.
Látom, hogy várja a válaszomat, de úgy érzem, hogy nem kellene még megosztanom vele ezt, amíg tényleges bizonyítékkal nem tudom alátámasztani. Kitudja, hogy mennyire őrültnek titulálna, ami egyáltalán nem hiányzik az életemből.
Megrázom nemlegesen a fejemet.
- Szerintem nem állsz még készen arra, hogy tudd, ki is az.
- Miről beszélsz? Ne mondj ilyen őrültségeket! Amúgy is, mi van, ha ma visszamegy?
- Elhagyom a lakásomat, innen megyek és pakolom össze a cuccainkat. Nem vagyok hajlandó tovább abban a házban maradni. Fiad emléke ott van mindenhol, a tegnap esti csak a hab volt a tortán.
- Kristina, egy gyerekkel élsz. Nem csinálhatod ezt így. Fogadd el mások, az én segítségemet.
- Miután te magad se árulsz el semmit? – nevetek fel. – Ne légy nevetséges.
- Akkor még is miért jöttél ide? – látom, hogy már felbőszítem. – Mit vársz tőlem?
- Csupán közöltem veled a tényeket, és hogy tudd, nem hagyom abba a dolgokat és fogalmam sincs, hogy mi után nyomozol, de én magam kértem a fiad sírjának felnyitását, ami egy kedves ismerősömnek köszönhetően előbb fog megtörténni, mint a te kérésedre.
Felállok a döbbent tekintete kereszttűzében.
- Kristina... – áll fel ő is.
- És a jelentkezésemet is benyújtottam már kórházakba.
- A legjobb ápolóink egyik vagy, nem teheted.
- Elküldtél, a lányomnak pedig mindent meg akarok adni, és nem engedhetem meg magamnak, hogy karba tett kézzel otthon üljek.
Nem szól semmit, én pedig hátat fordítok neki és elhagyom az irodáját.
Meglepetésemre többen is az ajtó előtt tobzódnak, de elengedem a kérdéseket a fülem mellett. Nem gondolnám, hogy meg kellene osztanom ezeket velük.
- Kris – kapja el Kelly a karomat, mire azonnal rá villannak a szemeim.
Tudom, hogy nem neki kellene így reagálnom, de annyira feszült vagyok, ingerlékeny és csak el akarok tűnni innen minél előbb. Lenézek a kezére, mire leveszi rólam végül.
- Nem szeretnék most beszélni. Senkivel!
Körbenézek a többiekre is, akik mind engem néznek. Utálom az embereket. A hajamba túrva hagyom a hátam mögött őket és a kijárat felé igyekszem. Se a sajnálatuk, se semmilyük nem kell. Elegem van ebből a szarból, amit éleknek nevezünk és a sok gyönyörű pillanat mellett hasonló mennyiségű fájdalom is társul hozzá. Ha Lizie nem lenne, fogalmam sincs, hogy mi lenne velem. Már szinte csak az lebeg a lelki szemeim előtt, hogy őt kell mindentől megóvnom, és minden más csak a második helyre szorul.
Felrántom Harry autójának ajtaját, magam mögött kicsit erősebben csapom be a kelleténél. A kormányra hajtom a fejemet, és hagyom, hogy a könnyek felszínre törjenek a lelkem mélyéről, amely annyira sajog. Érzem Harry illatát, ami még mindig belengi az egész autót, és melegséggel, megnyugvással tölt el. Igyekszem szabályozni a lélegzetvételeimet, de nagyon nehezemre esik.
Oldalra nézek és még mindig látom, hogy a lányok ott állnak, bámulnak, mintha a moziban lennének. Felsóhajtok, és végül elindulok, hogy a célkeresztből kikerüljek. Kihajtok a főútra és hazafelé veszem az irányt, hogy a már megpakolt dobozokat át tudjam hurcolni a másik lakásba, ami a város másik részében van. Takaros, de kettőnknek megfelelő átmeneti otthont nyújt így gyorsan.
★
Belépve az új apartmanunkba teljesen az ismeretlen érzése fogad. Egyáltalán még nem érzem, hogy otthon lennénk. Megnyugtat, hogy a lakópark zárt, a lakásokhoz senki nem jöhet fel, hacsak nem kap engedélyt tőlem. Nyilván mindent valahogy ki lehet cselezni, de reménykedem benne, hogy kissé zavartalanabbul tudjuk az életünket folytatni a lányommal.
Elsőként az ő szobáját készítem el, hogyha hazaér, akkor valami otthonos érzés még is fogadja. Bár soha nem volt az a félős kislány, aki ne érezné magát otthon bárhol. Szinte bárkivel fel is találja magát, ami nagyon veszélyes, de igyekszem mindent a koordinációm alatt tartani.
Kipakolok, mindent elrendezek a szobájában, annak ellenére, hogy most is velem fogja töltei az éjszakát. Aztán sorra következnek a helyiségek. Mindent, ami fontos kettőnk számára, elhoztam, csomó minden a szemétben landolt, de ennek így kell lennie. Muszáj, hogy összekapjam magam, s amennyire tudom, elengedjem a múltamat.
A múlt előkerülése felkavar és már a gyomrom forog annak tudatára, hogy holnap végre meg fogok tudni pár dolgot a volt férjemről. Legalábbis nagyon remélem, hogy válaszokra lelek, mert ténylegesen az őrület szélén állok.
Elgondolkoztam már azon is, hogy esetlegesen Louisat miként tudnám előkeríteni, mert olyan érzésem van, hogy ő is megfelelő személy lenne a kérdéseim megválaszolásra. Elsősorban arra, hogy mi a francot keresett a lakásban. Mindent átkutattam, de semmire sem jutottam. Vagy megkaparintotta, amiért jött, vagy ő maga is pofára esett.
Már saját magamat kergetem az őrületbe. Mivel anya hozza majd haza Liziet, így én neki állok a vacsorának és egy pohár bort is töltök, csak, hogy kissé ellazuljak. Elkortyolgatom, miközben kavarok egyet-kettőt a vacsorán, ami fenséges illatokkal lengik be a lakást, s már is otthonosabb érzése van.
- Megjöttünk – hallom anya hangját, és ahogyan a lányomnak dirigál, hogy vegye le a csizmáját és a kabátját.
- Sziasztok.
- Anyuc! – Lizie fut hozzám, puszit nyom az arcomra.
- Ez lesz az új otthonunk kincsem, rendben? – mondom neki, miközben a mosogatóhoz viszem, hogy meg tudja mosni a kezeit.
- Az új otthonunk?
- Igen. Megnézed a nagyival a szobádat, amíg kész a vacsi?
Anyára nézek, aki megértően, de egyben aggódóan néz rám. Megfogja Lizie kezét és a szobája felé mennek. Egyáltalán nem bővelkedik nagy méretekben a lakás, így azonnal megtalálják a szobáját, és már is hallom az örömteli hangját, ahogyan örül a játékainak, és elcsodálkozik, hogy ők is velünk jöttek.
