11.Fejezet★Cicázás

K R I S T I N A

Hajamat az ujjaimmal igazítom meg, de nem sokat foglalkozok vele. A párától kissé vizesnek hat, de az enyhén laza kontyot meghagyom. Megmosom gyorsan a fogaimat, addig a bőröm is kissé természetesen szárad. Sokkal jobban szeretem, mint törülközővel átdörzsölni magam, legyen bármennyire is puha az adott anyag. A szekrény másik feléhez lépek, ahol a ruháim biztonságban vannak a víz makacs érintkezésétől. A fehérneműket magamra kapom, majd a farmer anyagát is fel rángatom. Fehér pólómba belebújok, aztán összepakolok magam után, a törülközőt kiterítem, s elhagyom a fülledt helyiséget.

– Mehetsz – nézek Niallre, aki laptopjával az ölében ül az ágyán, a falnak támaszkodva.

– Mész valahova?

Érdeklődik, ahogy a szekrényemhez lépek. Kiveszek egy papucsot, majd egy kardigánt is. Felé fordulok, ahogyan belebújok a meleg anyagba. Számat kissé elhúzom, mire elvigyorodik.

– Styleshoz?

– Igen, de tíz perc, és itt is vagyok – sietek el mellette, hogy tényleg mielőbb visszaérhessek.

– Adj a srácnak több időt!

– Oh, pofa be, Niall – nevetve dobok felé egy párnát, amely eddig az ágya végében pihent.

Nevetve fordítja vissza a tekintetét a monitorra, én pedig elhagyom a szobánkat. Csend uralja a folyosót, s a lámpa kissé pislákol, míg odakintről csupán a Hold fénye, amely beáramlik a hosszú folyosóra. Lépteimnek hangja hallatszik, s próbálok halk lenni, bár még nincs késő. Az óra este kilencet közelíti még csak meg.

Leérve a földszintre már nagyobb nyüzsgés fogad, ám nem foglalkozok senkivel, csupán az ajtó felé veszem az irányt, amely kivezet az udvarra. Meglepetésként ér, hogy nincs is annyira hideg, mint amire számítottam. Enyhén fúj a szél, de inkább kellemes, mintsem csípős. Beszélgetés hangjára kapom fel a fejem, s meglátom a lámpák fénye alatt, egy asztalt körülvevő társaságot. Tisztek nevetnek jókedvűen, mintha nem is egy háború kellős közepén lennénk.

Ismerős hangok is szűrődnek onnan, s azonnal konstatálom, hogy Liam és Harry is a társaságban van. Furcsa látni, hogy a sebzett, mogorva katona miként is nevet, s az arcán milyen édesnek vélt gödröcskék jelennek meg. Hosszabb hajába, a feje tetején beletúr, s a tára felett a tekintete rám villan.

– Esetleg csatlakozna?

Erre minden szempár rám szegeződik. Nem szokásom zavarba jönni, de azt hiszem, hogy egy enyhe pírt tudhatok jelen esetben a magaménak. Mindegyik férfinek az arcán széles mosoly ül, s nem is tagadják, hogy egy-egy üveg sör társaságában vigadoznak. Harry kezében is egy üveg lapul, és ezt nagyon nem helyeslem.

– Nem, köszönöm – rázom meg nemlegesen a fejemet, s elhaladok a társaság mellett.

Egy ittas tiszt időben nyúl utánam, a sajnálatomra. A csuklómnál fogva visszahúz magához, mire lepillantok rá. Ugyan azok a kék szemek néznek rám, amelyek tegnap is. Felismerem. Ő kapott el tegnap, amikor berontottam az épületükbe, hogy ellássam Harry sérülését.

– Engedj el, kérlek – nézek rá, s kezére teszem a kezemet.

– Ugyan, lefogadom, hogy unalmas odabenn.

– Rick, hagyjad már – röhög fel egy másik katona.

– Én pedig úgy gondolom, hogy az én problémám, ha unatkozom – rántom meg kissé a kezemet, de nem enged el.

– Rick!

Harry morogja a fiú nevét. Az említett rá kapja a tekintetét, az ujjai pedig szinte lecsúsznak a kezemről. Ránézek Harryre, akinek az arcán már nincsenek jelen a kis mélyedések. Állkapcsa feszes. Szóvá tenném, hogy menjünk be, és essünk túl a fertőtlenítés, átkötözésen, de csak hátat fordítva nekik megyek tovább, egyenesen be az épületnek, annak reményében, hogy Harry után jön. Tudván, hogy miért is jöttem ki.

Ahogyan belépek a falak közé, megfordulok, s ahogy becsukom az ajtót, még visszanézek a férfiakra, akik közül többen is engem bámulnak. Sötétség uralkodik, de nem ijedek meg, csak Harry szobája felé tovább haladok. Viszont megállok előtte és nem megyek be. Tudom, hogy annak semmi jó vége nem lenne, s ellenkező esetben én sem repesnék az örömtől, ha a hálómban találnám.

A falnak dőlök az ajtóval szemben, s várom, hogy végre bejöjjön. Remélem, hogy nem felejtette el, vagy nem éppen magasról tesz az egészre, ami persze egyáltalán nem lepne meg.

Talán két perc telhet el, amikor is hallom, hogy a bejárat ajtaja nyitódik, majd csukódik. Türelmesen várok, míg a léptek egyre közelebbről szólnak. Oldalra pillantva látom, hogy valóban Harry jött utánam.

– Komolyan gondolta a felügyeletet, igaz doktornő?

– Ne kezdjük megint ezt az értelmetlen szópárbajt – sóhajtok fel.

Féloldalas vigyor jelenik meg az arcán, majd kinyitja az ajtót, s meglep, amikor illedelmesen maga elé enged. Belépek a sötét szobába, amelyet pillanatok alatt áraszt el a fény. Harry felé fordulok, de ő csak felkapja a törülközőjét, egy alsónadrág, s melegítő társaságában.

– Előbb lezuhanyozok.

Ennyi mindössze, amit mond, és már magamra is hagy a szobájába. Maga után becsukja az ajtót, én pedig hirtelen köpni-nyelni nem tudok. Most komolyan azt hiszi, hogy itt fogok ücsörögni órákat, s rá várni?

Felsóhajtok, leülök a székre az asztal mellé, és reménykedek abban, hogy igazán gyors a zuhany alatt, s maximum negyed óra elteltével vissza is tér. Az asztalon hever pár papír, és térkép is. Nem igazán foglalkoztatnak, hiszen egyértelmű, hogy az ő munkakörükhöz tartozik.

Egy fénykép kelti fel a figyelmemet, amin egy szőke hajú lánnyal van. Mind a kettőjük arcán mosoly ül, s a gödröcskék is tisztán felismerhetők. A hasonlóság nagyon is nagynak mondható, így nem is kérdés, hogy valószínű a testvére lehet a lány. Gyönyörű, véleményem szerint. Boldognak tűnnek, s mögöttük a Nap sugari tisztán látszódnak, és érdekes effektet adnak az egész képnek.

Elmerülök a kép nézegetésébe, s csak összerezzenek ijedtemben, amikor az ajtó kitárul. Észre se vettem, hogy a képet megfogtam, de a fa keret már a kezeim között pihen. Felnézek Harryre, aki összevont szemöldökkel méreget, míg becsukja maga mögött az ajtót. Visszateszem a helyére a pillanatképet és felpattanok a helyemről.

– Ne haragudj – ösztönösen húzom össze magamon a kardigánom anyagát.

Biccent, majd kiteríti a szekrénye ajtajára a törülközőjét. Furcsállom, hogy egy szót sem szól, de inkább nem szólom el magam.

Rá emelem a tekintetemet újfent. Bokszerények korca felett a fekete bokszerének szegélye mutatkozik meg, míg a szürke anyag lazán lóg a csípőjén, magában elrejtve v vonalának folytatást. Kényszerítem magam, hogy elvezessem a szemeimet a finoman kidolgozott hasfalról. Tekintetünk találkozik, s meg mernék győződni arról, hogy egy mosoly árnyéka suhant át az ajkain. Megköszörüli a torkát, az ágyhoz lép és le is fekszik azonnal. Megrázom alig észrevehetően a fejemet, s a kis csaphoz lépek, amely a szekrény mellett, a sarokban helyezkedik el. Szappant megfogom, s megmosom alaposan a kezeimet. Elzárom a csapot, s Harryre pillantok, mivel kéztörlőt nem látok.

Semmit nem mond, csupán biccent az imént kiterített törülközője felé. Oda lépek az anyag felé, s egy száraz sarkot keresve az anyagon, megtörlöm azokat. Amint elkészülök, az ágy mellé lépek, míg Harry az oldalára fordul. Ujjaim megkeresik a ragasztás szélét, hogy le tudjam szedni a kissé elázott anyagot. Az érintéseim alatt megremeg Harry a hideg kezeimnek köszönhetően.

– Ne haragudj – ismétlem magam.

– A mai napon nagyon bocsánatkérős lett. De még mindig tegeződünk – mormogja az orra alatt.

Felsóhajtok, de semmit sem felelek. Megnézem a sebet, ami meglehetősen, a maga módján szépnek nevezhető. Lefertőtlenítem, lekenem, majd visszaragasztom, hogy semmilyen szennyeződés ne érje.

– Kész van – informálom, mire felül, a lábait a padlóra teszi, de nem áll fel.

– Kísérjem ki?

– Tessék? – értetlenül meredek rá.

– Még odakinn vannak a katonák, gondolom több alkohol jutott a szervezetükbe.

– Nem félek a részeg emberektől – horkanok fel.

– Ahogy gondolja, de ha Rick megint szemet vet magára, csak magának köszönheti.

– Valahogyan túl fogom élni – felállok. – Jó éjszakát.

– Önnek is.

Magam után becsukom az ajtót, s mély levegőt veszek. Na nem azért, mert tartok a kinnlevő emberektől. A kardigánomat újra összehúzom magamon, majd elindulok, hogy tényleg mielőbb visszaérjek a szobámba.

– Gyors menet volt, cica – vigyorog rám Rick, míg a másik három röhög. Már Liam sincs közöttük, s tényleg megcsappant a társaság. – Ez a Harry gyerek hamar lerendezett.

– Vagy inkább én őt – nem állok meg, csupán úgy vetem oda neki a szavakat félvárról. Megragadja a csuklómat, de most sokkal erősebben a korábbi incidensnél. Rákapom a fejem. – Engedj el!

– Megérdemled, hogy törődjenek veled, még ha egy estéről is van szó.

Vigyorog, a lehelete pedig gyomorforgatóan hat rám. Próbálok, minél távolabb kerülni tőle, de váratlanul az ölébe ránt, miire az oldalamon a fa szúró fájdalmat okoz. Szabad kezemmel oda nyúlok, s pár pillanatra lehunyom a szemhéjaimat, míg ő a barátaival röhög tovább.

– Engedj el – állok fel, de ismételten magához ránt, s az asztal sarka hasonlóan talál el.

– Ugyan, cica, csak cicázunk egy kicsit – nevet fel, s egy másik idiótával lepacsizik.

– Undorítóak vagytok!

Rám kapja a szemeit, amelyek szinte felperzselnek, egyáltalán nem jó értelemben. Most ő az, aki kiránt az öléből, ám ő is feláll, s minden szó nélkül maga után kezd húzni be az épületbe, ahonnan is percekkel ezelőtt léptem ki, annak a reményében, hogy végre álomra hajthatom a fejemet a saját ágyamban.