14.Fejezet★Határozott találat

K R I S T I N A

Mosolyogva hallgatom Lizie szavait, aki vígan kacarászik. Nem sok mindent értek, de azért lelkes vagyok, s már az boldoggá tesz, hogy a hangját hallhatom. Lábaim járnak, sétálok az udvaron, ahol kissé a szél hideg fuvallattal érint meg. Hajamat össze-vissza fújja a szél, de jelenleg semmi lehetőségem arra, hogy összefogjam a már nevetségesen kócos tincseket.

– Mikor jössz?

– Nem tudom kincsem, de nemsokára, ígérem – próbálom nem kimutatni elkeseredettségemet, mikor belül nagyon is a torkomat szorongatja a fájdalmas gombóc. Tudom, hogy ő nem érzékelni, de biztos vagyok abban is, hogy a sírást felismerné.

– Jó – feleli, s hallom, ahogyan elszalad.

– Kris?

– Itt vagyok – csuklik el a hangom, s már a könnyeim sem félnek előtörni. – Hogy vagy, húgi?

– Én jól vagyok, de te nem, ahogy hallom. Mesélj!

– Csak hiányoztok. Nincs semmi baj.

– Te is hiányzol nekünk – vallja be. – De ne hazudj, ismerlek, és érzem, hogy nincs valami rendben. Bántott valaki?

– Nem, nem dehogy! – ellenkezek azonnal. Nem érzem szükségét annak, hogy jobban aggódjanak miattam a kelleténél, így a múltkori kis affért inkább elhallgatom. – Minden rendben, tényleg! Vannak nézeteltérések, de azok hol nincsenek? – nevetek fel, s letörlöm az arcomat, miközben tovább haladok előre a hatalmas birtokon.

– Vigyázz magadra, jó? És siess! Nagyon nem tetszik, hogy egy háborús övezetben vagy.

– A táborból ki se lépek, felesleges aggódnotok, tényleg! És már tényleg csak pár hét, a tervek szerint.

– Legalább van dolgod?

– Ne kérdezz ilyet, mert akkor ez azt jelenti, hogy valaki megsérült! – világosítom fel, de természetesen nem véresen komolyan. – De amúgy kisebb sebesülések vannak, szerencsére még nem volt semmi komolyabb, ami meg is lep.

– Mondtam neked mindig, hogy az angol pasik kemények és a végsőkig harcolnak.

– Oké, Lauren, menj, és figyelj az unokahúgodra – nevetek fel.

– Legalább jobb kedved lett kicsit. De megyek, éppen megyünk még ki a játszótérre egy kicsit.

– Jól van, érezzétek jól magatokat. Szeretlek benneteket és puszilok mindenkit.

Érzelmes búcsúnkat követően a kezemben szorongatva a készüléket megyek tovább előre. Jól esik ez a kis séta, messze a zűrzavartól, a túl sokat gondoló emberektől, s az arroganciától. A készüléket a farmerem zsebébe süllyesztem, de egy pillanatra sem állok meg. A Nap lemenőben van, s csodásan megvilágítja az égboltot. Mostanában kellemes időnk van ősz ellenére is, de ezt egy cseppet sem bánom. Valahogyan a tél nem igazán vonz, de hamarosan kopogtat, s fagyosan le is csap. Hajamba még mindig belemar a szél, de nem fogom össze még sem.

Érdeklődve pillantok körbe. Erre, ennyire még hátra nem igazán jártam, bár semmi különösebb nem található itt. Innen látszik az a hely, ahol néha lőnek a tisztek, de különösebben csak a tátongó semmiség van jelen. Megállok, s csak az égboltot csodálom. Teljesen elmerülök a látványba, amíg futóléptek nem csapják meg a fülemet. Oldalra kapom a fejemet, s egy izzadt katona közelségét konstatálom. Bakancsa port kavar maga után, ahogyan a földdel találkozik minden egyes lépését követően. A lélegzetét idáig lehet hallani, míg zilált külseje egyre jobban közeleg. Kiszúr, szemeit rajtam tartja, míg egyenletes ütemben lassan elém nem ér. Megáll, de a nyelvét nem lógatja. Atlétája izzadságától nedves, míg arcáról le-le gördül egy-egy kövér csepp. A nyakának vonalánál tisztán látszik dögcédulájának egy része, amely eltűnik a felsője anyaga alatt.

– Nem tesz jót az oldaladnak, ha futsz.

– Azt mondtad, hogy ma este kiszeded a varratokat – tovább megy, s nem messze egy padon foglal helyet. Fejével int, én pedig követem és helyet foglalok mellette.

– Igen, este jövök, és kiszedem őket.

– Akkor már is nincs probléma – mered előre, az égboltra. – Mutasd a kezedet.

Visszapillant rám, s már meg is fogja a zúzódott csuklómat, amelyet még Louisa okozott.

– Élek, ahogy látod.

– Az oldalad?

– Rendben van az is, nem szorulok rá senki aggodalmára.

– Csak is te viselheted a szíveden más sorsát? – köszörüli meg a torkát, a térdein támaszkodva az ujjait egybefonja.

– Nekem az a feladatom, hogy ellássam az embereket, és újra erőre kapjanak.

– Hát persze – mosolyodik el, talán most először mióta megismertem. Nekem is mosolyt csak a fogatvillantó vigyora az arcomra. – Lejjebb kellene adnod ebből, hogy csak te aggódj másért.

– Mondod te, aki a szakmai segítséget sem fogadta el.

– Emlékeztetnélek, hogy én kértelek meg.

– Kértél? – vonom fel az egyik szemöldököm, de a vigyor nem törölhető le az arcomról.

– Tudod te, hogy mire is értem.

Bólintok, s előre fordulok, hogy az utolsó napsugaraknak még a szemtanúja legyek. Csend telepszik ránk, valahogyan most még sem érzem kínosnak az egészet. Ám ezt a pár percet azonnal ketté is szakítja egy robbanás szerű hang, amely nem is tűnik olyan távolinak. Összerezzenek, s Harryre kapom a tekintetemet.

– Menjünk be – komoly tekintettel néz rám, és fel is áll.

Követem cselekedetét, s egymás mellett kissé hosszabb léptekkel indulunk el az épület felé, ahova meg is érkezve már ketté válnak az útjaink.

★

Megfelelőnek gondolom az időt arra, hogy pár percre átmenjek Harryhez, s kiszedjem a varratait. Niall incselkedik, pár kis csipkelődés elhagyja a száját, de én csak nevetve elmotyogok neki annyit, hogy mindjárt jövök.

Odakinn már korom sötétség uralkodik, s pár katonán kívül senki nincs odakinn. Megnyújtom a lépteimet, hogy a háborgó szél elől mielőbb menedékbe érjek, ám Rickel össze akad a tekintetünk, aki egy lépést ár tenne is felém, ám a társai visszatartják. Úgy maradhatott a táborban, hogy egy másik épületbe kellett költöznie és egyetlen egy panasszal ellene búcsút is mondhat mindennek, s hazaküldik. Ez persze valakinek jót is jelenthetne, de egy katonának hatalmas kudarc, ha a felettese idő előtt távozásra parancsolja. Szégyen bélyegezné meg egész életén át.

A szoba előtt megállok, bár a kezem már azonnal a kilincs felé vándorol. Megrázom a fejemet, s kopogtatok. Amint a mély hang beinvitál, le is nyomom a kilincset, s betérek. Harry egy melegítőben el van nyúlva az ágyon. Mellkasán mindössze a dögcédulája hever, míg kezei között a telefonját szorongatja.

Felül, telefonját az éjjeliszekrényre helyezi, s türelmesen várja, amíg odaérek hozzá. Leülök mellé, ő pedig az oldalát kezdi el szemlélni, amin már nincsen kötés.

– Azt hittem, soha nem éljük meg ezt a pillanatot. A gyerekek nem ilyen makacsak, mint te – jegyzem meg, s a csipesz felé nyúlok.

– Ezt sértésnek is vehetném – mormogja, s visszadől az ágyára.

– Veheted, nyugodtan.

– És matrica is jár?

– Talán – mosolyodok el. – Most ne mozogj.

Csendben is marad, nem incselkedik. Meglep a jókedve, de értékelem, hogy a komor oldalát most messze üldözte magától. Sokkal jobban tudom én is végezni a munkámat, ha nem kell küzdenem a pácienssel.

Kezem megremeg, amikor egy újabb hangos robbanásra összerezzenek. Harry bőrének érek, mire felszisszen.

– Ne haragudj – szabadkozok azonnal.

– Csak ne vágj fel újra – jegyzi meg, mire elmosolyodok.

Pár perc múlva végzek, s a szemeteshez lépek. Ismételten egy robbanás hangja töri meg a csendet, s pár lövés is eldördül. Harry felpattan, s kinéz az ablakon, de az udvar zavartalan. Ismétlődnek a hangok, én pedig ijedten, hevesen verdeső szívvel nézek a férfira, aki pillanatok alatt terem a szekrénye mellett, amelyből kirángat egy táskát, amely innen jól láthatóan meg van tömve. Bakancsaiba szinte beleugrik, míg egy felsőt kap magára, s a kabátját, amely elég vastagnak tűnik.

A folyosóról futások, kemény léptek hangja hallatszik be, majd egy sziréna fülsüketítő hangja árasztja el az egész területet.

– Mi történik? – elkerekedett szemekkel nézek Harryre, aki fegyvert ragad, kibiztosítja, s megfogja a kezemet.

Harry kilép a folyosóra, ahol társai, hasonlóan táskákkal a hátukon rohannak, fegyverrel a kezeik között.

– Ne szakadj el tőlem! – néz a szemembe parancsolóan.

Táskájának egyik pántjára teszem a kezemet, s igyekszem tartani vele a tempót, ahogyan kilép az épület ajtaján, az udvarra. Már rengeteg ember rohangál, az épületben sötétség van, de a sziréna hangja továbbra is erősen kitart. Fegyverek hangos dördülése félelemmel tölt el, s hazudnék, ha letagadnám a rettegésemet.

– Hova megyünk?

– Kristina, a táborba bejutottak valahogyan, ami azt jelenti, hogy már sok társunkat megölték, és nem vagyunk elegen arra, hogy megvédjük a tábort – a szemeimbe nézve közli ezeket. – Volt egy kiürítési terv, a szerint haladunk. Minden jelenlevő katonának védelmezni kell benneteket, és így is teszünk – pillant félre, ahol is több segéd rohan katonákat követve a telek hátsó része felé.

– Niall! Sehol sem látom!

Elindulok az épület felé, de megragadja a kezemet, és visszaránt.

– Biztosan kijutott, ne legyél őrült!

– Nem tudhatod, hogy kijutott-e!

Farkasszemet nézünk egymással, majd felsóhajt, s maga mögé rántva indul el az épület irányába. Mindenki velünk szemben halad, de felismerni őket nem tudom. Szívem a torkomban dobban, a fülem sípol, s csak a folytonos fegyverek hangját hallom.

A lépcsőn a fokokat kettesével veszem, Harry mellettem olykor hátrafelé is pillant, a fegyvert biztosan tartja a kezei között. A szobába berontok, s Niallnek hűlt helyét találom. Szekrényéből ki vannak dobálva a cuccok, s hiányzik is pár dolga, ez azonnal feltűnik.

– Nincs itt – mondja Harry, mintha nekem nem tűnne fel. – Egy percet kapsz, hogy a legfontosabbakat összeszedd egy táskába!

Szinte már egy hátizsákba el is kezdem a legfontosabbakat bedobálni, illetve pár meleg, váltó ruhadarabot is. Éjjeliszekrényről elmarom a képet, amelyen Lizievel vagyok, s azt is a táskába teszem a többi holmim mellé. Felkapok egy kabátot, majd a táskát a hátamra veszem. Harry kilép a szobából, körbenéz, majd a kezével az arcához nyúl, s a szája elé helyezi a mutatóujját, jelezve, hogy maradjak csendben. Még levegőt is elfelejtek venni, egy helyben megállok, míg kijjebb nyitja az ajtót, s a kezét kinyújtva a fegyverrel céloz, majd egy golyó el is hagyja azt. Kezemet a szám elé kapom, de megmarkolom a felém nyújtott kezét, s futólépésekben követni kezdem az ellenkező irányba. A folyosó másik végére tartunk, ahol még nem voltam, de Harry határozottan megy. Nincs kétségem afelől, hogy tudja, mit is csinál, s tisztában van azzal, hogy merre is tartunk, s épségben ki is tudunk jutni az épületből. Ebben reménykedek, már semmi másban.

13.Fejezet★Óvatosság

K R I S T I N A

Hajnali öt óra is még alig múlt el, még is a zuhany alatt állok már. Niall még az igazat álmát alussza, de én már így is órák óta forgolódok. Nem igazán jelenthetem ki, hogy sikeresen kialudtam magam. Az oldalam hasogatott, de nem akartam Niallt a kotorászásommal felébreszteni, így a fal felé fordultam, s próbáltam tényleg az álmaimba visszatérni inkább kevesebb, mint több sikerrel. Amúgy sem fordult meg a fejemben, hogy a karcolás nagyobb lehet egy kis felsértett bőrnél.

Hajam egy kócos kontyban ül a fejem tetején, míg forró víz a testemet éri. Kinyúlok a tusfürdőmért, ami teljesen natúr. Nem igazán részesítem előnybe a különféle édes illatú löttyöket. Tenyerem végigsiklik a bőröm felületén, s felszisszenek a csípő érzésre. Oldalamra pillantok, majd a zuhanyfejet odairányítom óvatosan és a fehér habot a sérült területről eltüntetem. Belülről harapok rá a számra, majd elzárom a vizet, s kilépve egy törülközőt tekerek a testem köré. Az anyag hozzám ér, s kellemetlen súrlódás az eredménye. Fogkefémre nyomok a fogkrémből és az utolsó lépéseket is elvégzem a reggeli rutinomból.

Felöltözök, de nem viszem túlzásba. Fekete farmert, fehér pólót és egy hasonlóan sötét kardigánt kapok magamra, míg lábaimat a conversembe bújtatom, a hajamat pedig szoros copfba fogom, hogy ne zavarjon a nap folyamán.

– Niall, ébresztő – húzom el a függönyt azonnal, ahogy kilépek a szobába. Már is a gyenge napfény betör a kicsi helyiségbe. – Niall, muszáj felkelned – ülök le az ágyamra, míg ő felmordul.

– Még öt percet?

– Nem! – nevetek fel, s lerántom róla a takarót.

– Anyu, kérlek.

– Orvos vagy, az isten szerelmére! Ébredj, életeket kell mentened.

– Kisebb karcolások vannak mindig, te is meg tudod oldani – fordul a másik oldalára.

– Ha nem tudnám, hogy már a harmadik x-et is betöltöd lassan, egy hisztis tinédzsernek néznélek.

– És járnál velem? – mormolja a párnája anyagába.

Felnevetek hangosan, telefonomat a zsebembe csúsztatom, s ellépek az ágya végébe. Szőke haja össze-vissza áll, míg fehér pólójának anyaga kissé meg van tekeredve a felsőteste körül. Arcát keményen a párnájába nyomja, míg takaróját a lábai közé szorítja. Felnevetek.

– Lizie helyett úgy látom, hogy téged kell gatyába ráznom.

– Ez nem válasz a kérdésemre.

– Bolond van, de persze. Te lennél a legdögösebb tinifiú, na kifelé az ágyból!

– Ilyen sem volt még, hogy hagytam volna egy alattam levő embernek, hogy dirigáljon – ül fel, s megdörzsöli az arcát.

– Innen megleszel?

Bólint egy ásítás kíséretében, én pedig elmosolyodok, s elhagyom a szobánkat, hogy végre az orvosiba mehessek, amíg senki nincs odabenn. A folyosón égnek a villanyok, de alig egy lélek kószál csupán. Csend van még, s most kivételesen odakintről sem lehet semmit behallani.

A lenti folyosón már többen vannak, úgy látszik, hogy itt soha nincsen nyugalom, s magány. Belököm az ajtaját a pár négyzetméternyi helyiségnek, s a szekrényhez lépek, hogy fertőtlenítőt, és pár szükségesnek vélt dolgot magamhoz vegyek. Kipakolok mindent a szekrény tetejére, s megszabadulok a kardigánomtól, majd a felsőmtől is. Oldalt fordulok a tükörnek míg a kezeimbe veszem a fertőtlenítőt. Mielőtt bármit is csinálnék, közelebb lépek, s megnézem a sebet. Egy csipeszt fogok a kezeimbe. Nem olyan vészes, nem kell varrni, de még mindig fájdalmas sajgást okoz.

Elkezdem megközelíteni az oldalamat a fém tárggyal, de kissé megugrok, ahogyan kivágódik az ajtó. Kíváncsian nézek arra, majd felsóhajtva visszafordulok, amikor Louisa összeráncolt homlokával találom szembe magam. Becsukja maga mögött az ajtót, s a szoba másik felébe megy valamit pakolászni.

– Csak nem vad éjszaka volt?

– Figyelj – fordulok felé. – Nem muszáj nekünk beszélnünk ám. Simán elmehetünk egymás mellett csendben. Ha nem köszönsz, azért sem fogok megharagudni, megnyugodhatsz.

– Én csak barátkozni próbálok – emeli fel védekezően a kezeit. – Különben is, örülnöd kellene, hogy nem szóltam senkinek, amiért elemeltél pár dolgot a múltkor – biccenti félre a fejét egy visszataszító vigyorral az arcán.

– Tessék?

– Tudod, amikor egy táskányi holmit vittél ki innen. Te is csak egy elfuserált ember vagy, aki kihasználja a lehetőségeit. Értem én.

– Fogalmad sincs, hogy miről beszélsz – nevetek fel. – Inkább a saját dolgoddal foglalkozz.

– Akkor akadj le Harryről!

– Mi van? – hitetlenkedve meredek rá, míg számat hangos nevetés hagyja el. – Nagyon el vagy tévedve. De amúgy sem mutat érdeklődést feléd, ha nem vetted volna észre. Bár ebben nem kételkedem, hiszen nem látsz túl a magad iránt érzett imádaton.

– Nem azért jöttem ide, hogy jó pofizzak – sziszegi immáron előttem állva. Megragadja a kezemet, s úgy érzem, hogy ismerős szituációba kerültünk megint.

– Engedj el – nézek a szemeibe, s megragadom a csuklóját.

– Miért, mi lesz? – horkan fel. – Rohansz a hős tiszthez? – felnevet. – Tudod sajnálom, hogy Rick nem tudott eljátszadozni veled. Megérdemelted volna, hogy valaki igazán helyretegyen.

Kezem az arcán csattan, s ennek következtében oldalra is billen. Szabad keze az arcára simul, a szájára, amelyet kissé elért az ütésem. Piroslik a felület, de semmi más sérülése nincs.

– Azzal foglalkozz, ami a munkaköröd. Nem azért jöttél ide, hogy kurvát játssz, hanem, hogy segíts, akinek kell. És itt most nem arra célzok, hogy a nadrágokban turkálj, csak, hogy megértsd miről is beszélek – rántom ki a kezemet az övéből, s hátat fordítok neki, de ő hirtelen visszaránt és hatalmas pofont ad. Felszisszenek, ám a tekintetem a mögötte álló személyre vetődik, aki elkerekedett szemekkel méregeti a helyzetet, majd közelebb jön, és Louisat elragadja tőlem.

– Mi a fene folyik itt? – Liam értetlenül néz ránk.

– Csak emlékeztettem, hogy mi a feladatköri – felelem.

– Ugyan, úgy beszélt rólam, mint valami utolsó ribancról – veti oda a lány, s megpróbálja kirángatni magát Liam szorításából.

– Te még mindig egy nővér vagy és még mindig nem a farkakat kell leápolnod – nézek a szemeibe. Mire még jobban rángatózni kezd.

– Ezt még megbánod te ribanc! – köpi felém ordítva a szavakat.

– Mi a történik itt? Minden maguktól zeng!

Harry lép be a helyiségbe értetlen arccal. Beljebb lép, s megpillantja Louisat, akit Liam nem enged el egy pillanatra sem. Rám néz, s felsőtestemet végigméri, mire hirtelen ér a felismerés, hogy egy melltartóban álldogálok.

– A hős megmentő – röhög fel a lány, s Harry szemei rávillannak. – Mindig a legjobbkor. Már csak Rick hiányzik és együtt a nagy csapat!

– Most már unalmas vagy – sóhajtok fel.

– Elég legyen! – mordul fel Harry. – Liam, vidd ki.

– Ugyan, őt senki nem kövezi meg, amikor lop! – kiáltja el magát Louisa.

Harry értetlenül néz rám, de csak újra Liamre pillant, aki szavak nélkül is megérti az utasítást. A tükörhöz megyek, ahol a ruháim és az elővett dolgok hevernek. Oldalt fordulok, a csipeszt ismételten a kezembe veszem, míg azt a kis ráragadt anyagdarabot próbálom leszedni a sérült részről.

– Várj – lép mellém Harry, ám mielőtt hozzám érne, megmossa a kezeit. Kiveszi a csipeszt a kezemből.

– Erre semmi szükség.

– Ülj az ágyra.

– Én vagyok a nővér – mutatok rá a dologra, de ő meg sem hallja a szavaimat. Csuklómat határozottan fogja meg és vezet a fehér ágyhoz, melyre fel is ülök. Lefekszek az oldalamra, s hagyom, hogy szemügyre vegye a karcolást.

– Ő csinálta?

– Kicsoda? – nézek rá a vállam felett. – Louisa? – bólint. – Nem, Rick még tegnap.

– Miért nem akkor kezelted le? – mormogja és fertőtlenítőt tesz a bőrömre.

– Csak egy karcolás. Túl élem.

Bólint, s csend telepszik a szobára. Ujjai finoman érintik a területet, ahogyan eloszlatja rajta a folyadékot. Pár másodpercet vár, aztán leragasztja a területet. Felülök, és a felém nyújtott fehér felsőt meg is ragadom.

– Köszönöm – egy mosolyt engedek meg magamnak, de ő mindössze egy biccentéssel felel.

Felállok, s ellépek mellette, hogy mindent a helyére tegyek. Furcsán kellemetlenül érzem magam, a némasága még jobban az agyamra megy, ahogyan a távolságtartó viselkedése is. Természetesen ő egy tiszt, aki kimért, és csak a háború legyőzése lebeg a szemei előtt, nem barátkozni jött, de pár jó szóba véleményem szerint még senki sem halt bele. Nem várom el, hogy bármiféle bizalmasa, jó barátja legyek, messze álljon tőlem.

– Miről beszélt?

Töri meg végül a csendet, ahogy sz üveges szekrénybe mindent visszahelyezek.

– Kicsoda?

– Louisa – neki dől a szekrénynek, a tekintetével pedig minden lépésemet követi.

Felé fordulok és kérdően nézek rá, míg magamban a rikácsoló szavakat próbálom felidézni és az egyáltalán nem barátságos beszélgetésünket.

– A lopással kapcsolatban? – bólint, s mellkasa előtt egybefonja a kezeit. – Most meggyanúsítasz bármivel is?

– Nem, csupán érdekel a tartalma is a kijelentésnek.

– Észrevett, amikor mentem hozzád és itt szedtem össze a dolgokat. Azóta ezen kattog és a rögeszméje lett a dolog, hogy lopok. De nem igazán érdekel, én tudom az igazat, ő nem ismer, és innentől kezdve nincs is miről beszélni.

– Az egész folyosó tőletek zengett. Szerintem van miről beszélni. Elég kemény szavakkal dobálóztatok.

– Elszámolással tartozom feléd? Mert véleményem szerint nem.

– Semmi ilyenről nincs szó, csupán elég az odakinti háború, senkinek nincs szüksége arra, hogy idebenn is hasonló helyzet uralkodjon el.

– Elég messze voltunk a fegyverrántástól, de elhiheted, hogy eszemben sincs vele szóba elegyedni. Megnyugodhatsz!

Ellépek mellette, hogy elhagyjam a helyiséget, ám ő megakadályozza, ahogyan a kezemre helyezi az övét. Visszapillantok rá.

– Légy óvatos!

12.Fejezet★Könnyed Kommunikáció

K R I S T I N A

Megbotlok a küszöbbe, míg Rick ránt egyet a kezemen.

– Tudod kit rángassál – sziszegem, s most én rántom meg az ő kezét, amellyel engem fog.

Villódzó tekintettel, feszes állkapoccsal néz velem szembe. Tartom a pillantását, nem engedem, hogy ennél nagyobb fölénybe érezze magát.

– Cica, itt te egy kicseszett ápoló vagy.. le kell ápolnod bennünket. Engem.

– Szívesen eltöröm a kezedet, és begipszelem.

– Induljál meg – ráncigálni kezd ismételten.

– Nem vagyok egyik kurvád se! Undorító vagy! A felettesednél fogom jelezni, és remélem, hogy kivágnak a frontra hüvelyszedőnek – kiáltok rá.

Hirtelen fordul meg, ujjainak szorítása már fájdalommal hatol a csontomig, miközben a másik kezét már emeli is. Védekezően emelem fel a kezemet, a szemhéjaimat ösztönösen hunyom le, s várom a csapást, ami teljesen új lenne. Soha, senki nem emelt rám még kezet, így a fájdalom ismeretlen. Legalábbis egészen eddig az volt a számomra.

– Remélem, hogy kurva gyorsan csomagolsz – hallok meg egy mély, megfontolt hangot, melyben egy kis düh is megmutatkozik.

Felpillantok, míg a csuklóm körül a szorítás megszűnik. Most a saját ujjaim kerülnek a zúzódás helyére, s megdörzsölöm a sajgó területet.

– Harry – Rick nagyot nyel, s szinte magam előtt látom, ahogyan a tudata kitisztul, az alkohol elpárolog, és már is józanul, megfontoltan cselekszik. – Sajnálom, csak szórakoztunk. Igaz, cicus?

Rám pillant, s az egyik kezét megpróbálja átdobni a vállamon, de arrább húzódok.

– Az egész kibaszott épület tőle zengett. Kétlem, hogy megerőszakolósat játszanátok. Takarodj, csomagolni!

– Te nem küldhetsz haza! – horkan fel, de Harry vérben forgó szemeit látva vissza is vesz a lendületből.

Harry megfontoltan közelebb lép. Melegítőt, és pólót visel, de a tekintélyparancsoló személyisége egyáltalán nem tűnt el azzal, hogy levette magáról az egyenruhát.

– Én vagyok ennek a tábornak a vezetője. Jelenleg nincs itt Mr.Richards, de én is megtehetem, hogy elküldelek innen. Katona vagy, aki harcol és nem nőket erőszakol meg! Elítélendő, hát még ha a saját nemzetedből teszed ezt. Nem vagy méltó arra, hogy itt legyél, és az országod színeiben harcolj. Én nem küldhetlek haza, igaz, de ebből a szárnyból el fogsz menni. Két nap múlva érkezik Patrick, és eldönti a sorsod. Addig pedig egyetlen nő közelében sem akarlak meglátni, mert kiküldelek az erdőbe aknákat keresni!

Nem tudok megszólalni, de nem is igazán gondolom, hogy helyem lenne ebben a szócsatában. Harry olyan hangosan, kimérten beszél, hogy talán még a másik épületben is mindenki fültanúja a jelenetnek. Még is most hálás vagyok, amiért kilépett, s nem meghúzta magát a szobájában. Sejtelmem sincs, hogy miként is szereltem volna le a termetes férfit, annak ellenére, hogy nem vagyok egy kis nefelejcs kislány.

Rick még haragosan rám néz, aztán hátat fordít, és valószínű, hogy a szobája felé igyekszik. Nagyon remélem, hogy többet nem futok össze vele. Nem igazán vagyok az a félős lány, de nem szívesen kerülnék szorosabb helyzetbe egyik ilyen katonával sem.

– Köszönöm – pillantok Harryre, aki még mindig a szobájának ajtajában áll, ám ezúttal már engem méreget.

Biccent, én pedig ma már sokadjára fordítok hátat neki.

– Várj, gyere be.

– Tessék?

– Nem fogom elismételni – lép vissza a szobába, én pedig ráncba szaladt homlokkal megyek utána. – Csukd be – mormogja úgy, hogy hátra sem néz rám. Teszem, amit kér, vagy inkább parancsol, s érdeklődve figyelem. Felém fordul, s meg is szünteti közöttünk a távolságot. – Mutasd a kezedet.

– Szerepet cseréltünk?

– Ne gondold túl a dolgot – veti oda.

– Eszemben sincs, de ez csak kis zúzódás, el fog múlni, semmi komoly.

– Rendben van, akkor visszakísérlek, nehogy újabb inzultálásba keveredj.

– Köszönöm, de semmi szükség rá, szerintem sétálok is még. Nincs kedvem visszamenni a szobába.

– Azt érzem, hogy direkt keresed a veszélyes helyzeteket – horkan fel. – Felőlem, menj, de ha újabb ember beléd köt, ne számíts rám.

– Hirtelen mennyire könnyen kommunikálsz velem.

– Nem kell, hogy mindenféle őrült következtetéseket vonj le. Azért mert nem hagytam, hogy megerőszakoljon Rick, még semmit sem jelent. A munkámat végzem – lép közelebb, s végig a szemeimbe néz. – Nem engedhetem meg, hogy sérelem érjen bárkit is a táborban. Mi egy háborút vívunk, és az éppen elég. Senkinek sem hiányzik, hogy a falakon belül is probléma legyen.

– Hát persze.

– Hogy van a csuklód?

– Remekül, túléltem.

– Akkor menjünk, visszakísérlek.

Előre megyek, kilépek a szobából, s jobbra pillantva összeakad a tekintetem Rickkével, aki éppen a táskáját dobja a vállára. Haragosan mered rám, s el is indul, ám megtántorodik, ahogyan Harry is kilép mögöttem. Ránéz a srácra, aztán bezárja a szobáját, s biccent, hogy induljak el. Hallom, ahogyan ő is követ engem. Kiérve az udvarra már senki sincs jelen, és ez kissé nyugalommal áraszt el. Kardigánom kötött anyagát összefogom magam előtt védekezésképpen a szél ellen, de nem sokat ér. Megnyújtom a lépteimet, s Harry is velem együtt lép, szinte szinkronban vannak a lépéseink. Meglepődök, amikor kitárja nekem az ajtót, és előre enged. Be is menekülök azonnal a szél fújta környezetről.

– Innen már fel találok.

– Menj – pillant a lépcső irányába, én pedig indulok.

Kezdem kellemetlenül érezni magam. Eddig még kerültük egymást, ő pedig csak is mogorván volt hajlandó megnyilvánulni irányomban. Sietősen szedem a lábaimat az emeletre, egyenesen az ajtónkhoz.

– Benn is körül szeretnél nézni? – nyomom le a kilincset, s kissé ki is tárom az ajtót.

– Azt hiszem arra semmi szükség. Reggel találkozunk.

– Reggel – értek egyet, ő pedig hátat fordít és távozik.

Szinte berontok a szobába, a hátamat az ajtónak döntöm, és a fejem is kisebb hangot ad ki, ahogyan a fa felülettel találkozik. Ujjaim eközben elfordítják a zárat, majd összeszedem magam és előre lépek. Lerúgom a papucsomat, majd Niallre pillantok, akinek az arcát a laptopja monitorja világítja meg. Széles vigyor ül az arcán, míg a laptopot maga mellé helyezi.

– Oké, mondd, hogy rosszul hallottam és nem Styles kísért vissza.

– Sajnos jól hallottad – rogyok le az ágyamra.

– Mi történt?

– Fogalmam sincs, valami megváltozott. Már tegez, és az sem zavarja, hogy én is őt. Most pedig idáig kísért.

– Oké-oké – nevet fel. – Mik voltak az előzmények?

Nagyjából elmondom neki a dolgot. Niall pedig csak bólint és türelmesen hallgat. Megragadja a csuklómat, amint az éjjeliszekrényen pihenő lámpát feloltja.

– Látszódni fog – sóhajt fel.

– Niall, tudok mindent a sérüléssel kapcsolatban – mosolygok rá. – Azt hiszem, hogy túl fogom érni, csak ne találkozzak többet Rickel.

– Én ajánlom neki, hogy soha többet még csak rád se nézzen.

– Nyugi – nevetek fel. – De azt hiszem, hogy egy újabb zuhanyt kell vennem.

– Megizzasztott Styles? – röhög fel hangosan.

– Oh, pofa be Niall!