22.Fejezet★Kipukkadt buborék

K R I S T I N A

Már igen szürkület uralkodik, így megállunk, s mindenki egy kijelölt helyen elkezdi lassan felállítani a sátrát. Louisa és Rick kellő közelségben helyezik el a sajátjukat, így Liamék sem mennek messze, szerencsére. Még mindig nem igazán tudok kibékülni ezzel a helyzettel, és azt hiszem, hogy nem is fogok, annak ellenére, hogy tudom, ők is menekültek, s céljuk ugyan az, mint a miénk.

Bármennyire is nem jöttünk ki túlságosan is jól a laktanyán, és úgy érzem, hogy most sem fogunk nagy barátnőkké válnunk, még sem teszek bármilyen epés megjegyzést. Kétlem, hogy bárkinek most egy ilyesfajta problémához lenne kedve, mint egy értelmetlen, semmit jelentő vita. A szemeim előtt csak is azt tartom, hogy mielőbb, épségben jussunk a kikötőbe, onnan pedig vissza Angliába, a biztonságot jelentő földre.

Mindent a szokásosnak nevezhető rutinom szerint pakolászok el a sátor belsejében, abban reménykedve, hogy holnap már az ágyamat vetem be, s a karjaimba húzva Lizievel hajtom álomra a fejemet.

– Rendben vagy?

Felpillantva Harry zöld szemeivel találkozok. A sátor előtt guggol, kezével széjjelebb húzva az anyagot, s a homályos, élettelen fényben mered rám. Beljebb csúszik, de csak a térdén állapodik meg, s egyáltalán nem törekszik arra, hogy még közelebb csússzon hozzám.

– Igen, persze, csak még rendet raktam, amíg látunk.

– Tudom, hogy Louisával a kapcsolatotok nem indult fényesen, és én is inkább maradtam volna négyesben, de Rick a társunk, Louisa pedig hasonlóan hozzád és Niallhez..

– Hé, tudom Harry, tisztában vagyok vele, bár nem tagadom, hogy szívesen elhagynám őket valahol – rántom meg a vállaimat, mire felnevet és a kezével magához ránt.

– Járulékos veszteség?

– Na jó, ne vicceljünk ilyenekkel – nevetek fel.

Harry keze az arcomra csúszik, majd a számon simít végig, s közelebb hajol. Elmosolyodok, de el is fordítom a fejemet, így a mellkasához simulok. Felmordul és az állam alá csúsztatja a kezét. Ismételten megpróbál közeledni, de most hátrálni kezdek, amennyire a derekam köré fonódó keze engedi.

– Menjünk vissza a többiekhez inkább – felelem, s elé ülve, a cipőimet visszaveszem.

Furcsállóan méreget, majd feláll, s engem is felsegít. Ösztönösen húzom összébb a becipzározatlan kabátomat a testem körül, s lépkedek előre a már megrakott tűz irányában, amely a halk beszélgetés ellenére is tisztán hallható, ahogyan pattog. A fénye egyre nagyobb árnyékot vet, míg Louisa előtte áll, és a kezét melengeti.

Harryre nézek, aki csak maga elé meredve lépked, kezeit a zsebeibe süllyesztette valószínű már akkor, amikor a sátor mellől elléptünk. Érzékeli a fürkésző szemeimet, így letekint rám. Mélyen felsóhajt, majd a vállam köré teszi a kezét, s az oldalához húz. Meleget ad, és kap, és a közelsége megnyugvással tölt el, annak ellenére, hogy feszültnek érzem, s az izmai sem éppen lazának nevezhetőek. Lépteink alatt, most sem maradnak csendbe a száraz természeti jelenségek, s hangot adnak a többieknek a közeledő lépteink felől.

Egy átlagos csevegés veszi kezdetét, ahogyan Harryvel letelepszünk. Egyik oldalamon ő, míg a másikon Niall foglal helyet, aki elmosolyodik, és egy kocka csokoládét nyújt felém. Kérdően nézek rá, ő viszont egy kacsintással tudja le az egészet. Leharapom a felét, majd lassan kezdem el élvezni az ízeket. Nem igazán voltam soha a nagy csokoládé evő ember, de azt hiszem, hogy most nagyon is örülök ennek a falatnyi csodának.

– Mi az? – csúszik Harry keze a combomra, ahogy felé fordulok. – Honnan szereztél csokit? – nyög fel elég halkan ahhoz, hogy a többiek ne hallják, de elég hangosan, hogy én tökéletesen a sóvárgás legkisebb mértékét is kihalljam.

– Szeretnéd? – nyújtom felé a kocka másik felét, ami még a kezembe pihen. Nem felel, tekintete az enyémébe mélyed. – Már a felét megettem.

Mondom, hogy még véletlenül se forduljon meg a fejében a lemondás, én pedig szívesen osztozok vele ezen a pillanatnyi mámoron. Felé nyújtom a kezemet, ő pedig elveszi az édességet és már a rózsaszín ajkak között el is tűnik. Elmosolyodok újra, s figyelem, ahogyan drámaian lehunyja a pilláit, míg az ízeket élvezi. Felnevetek, a vállára hajtom a fejemet, az ő keze a derekam köré fonódik, s a hajamba csókol.

★

A szokásos, íztelen vacsoránkat követően felállok, az elgémberedett lábaimat kinyújtóztatom, míg Rick visszavonul, ahogyan Liam is. Már valószínű, hogy nagyon is későre jár, az én ásításaim is kellően megsokszorozódtak már, a látásom egyre homályosabbá válik, míg a hideg csak egyre jobban közelít a nulla felé. Ujjaim a kabátom ujjaiban tűnnek el, s érzem, hogy az arcomat is már pirosra csípte a szél, még is megállok, s a Hold felé bámulok, amely minden éjjel szemtelenül pillant le ránk.

– Kristina.

Nevem hirtelen, váratlan hangzásán összerezzenek és a vállam felett hátra pillantok. Louisa alakja rajzolódik ki, így ösztönösen lépek hátrébb, messzebb a folyótól.

– Tudom, hogy nem igazán kezdődött jól a kapcsolatunk... – sóhajt fel. – Szóval, sajnálom. Most kétlem, hogy bárkinek is szüksége lenne bármilyen ellenségeskedésre.

– Én nem emlékszem arra, hogy most ellenséges lettem volna – fordulok felé, hogy ne váljon személytelenné a beszélgetésnek titulált valami.

– Hozzám sem szóltál – mutat rá a valóságra.

– Valóban – értek egyet. – Semmi mondandóm nem volt.

– El kellene ásnunk a csatabárdot. Itt most a túlélésünkről van szó, és senkinek sem kellenek még pluszban ellenségek, szerintem.

– Igen, senkinek sem kellenek felesleges ellenségek – bólintok. – Értékelem, hogy kezdeményeztél, de remélem, hogy semmi barátság felé sodródó képzeleted nem volt velünk kapcsolatban.

– Nem lehetne, hogy fátylat borítsunk a múltra?

– A hazudozás nem az én asztalom, szóval biztosíthatlak róla, hogy inkább vagyok két lépéssel hátrébb tőled, mintsem közelebb hozzád. Nem igazán nyerted el bennem azt a minimális bizalmat sem, és emiatt nem igazán okolhatsz, valljuk be. Számomra a tábor falai között is túlélésre ment a dolog, ez nem változott jelenleg sem. Mielőbb szeretném, ha már a kikötőben lennénk, egy hajón, amely átvinne bennünket az angol partra. Bízom abban, amit a fiúk állítanak, és, hogy hamar már nem itt fogunk sétálgatni egy kopár erdőben, attól rettegve, hogy pár katona mikor is lézeng erre.

– Én csak Harry megszállottja voltam – veti oda kurtán.

– Észrevettem.

– Látom, ti egészen összemelegedtetek.

– Erről szeretnél beszélni? Csak mert, ahogyan már említettem, messze állunk a barátság fogalmától.

– Csak egyszerűen nem lepett meg, hogy már is ennyire közel vagytok egymáshoz. Gondolom párszor még szeretnétek élvezni a csodás perceket, amíg a buborékotok ki nem pukkad.

– Tessék? – hitetlenkedve meredek rá. – Nekem nincs ehhez türelmem.

Ellépek mellette, annak a reményében, hogy reggelre felszívódik, és már nem lesz itt. Hogy nyugodtan, négyesben tudjuk folytatni a menetelést a kikötő felé.

– Chris vajon mit gondolna arról, ha látná, hogy a lányod otthon van, semmit nem tudsz róla, te pedig itt flörtölgetsz?

Megmerevedek a név, s az információk hallatán. Visszapillantok rá, nagyot nyelek.

– Mit mondtál?

– Azt, hogy Lizie édesapja, Chris, valószínű forogna a sírjában, ha...

A kezem hevesen, nagy erővel találja el az arcát. Égő érzést hagy rajtam is az ütés, míg ő felszisszen, s az arcához kapja a kezét.

– Honnan tudsz ezekről? – lépek feléje, és a felkarját meg is ragadom. – Honnan tudod ezeket? Válaszolj!

A hangom keservesen, dühösen és elég hangosan szólal meg az éjszakai csendben. Az sem érdekel, ha illetéktelen személyek hallják meg, semmi sem, csupán, hogy ez a kígyó még is honnan a fenéből tud ennyi mindent rólam, s azokról az emberekről, akik nekem a mindent jelentik.

– Hé, mi történik? – Harry fogja meg a kezemet, ezzel elhúzva a lánytól, aki mellett Niall tántorodik meg.

– Beszélj! Basszus, most mondjad!

– Kris, nyugodj meg – szorít magához Harry. Szemeimet könnyek lepik el, és vissza akarok lépni a lány irányába, aki mocskos tekintettel néz vissza rám.

– Mi történt itt? – Niall pillant a mellette levő lányra, aki még mindig az arcát dörzsöli.

– Csak beszélgettünk, de ezt még megbánod – sziszegi, s hátat fordítva a fák felé indul. Utána lépek, de Harry visszaránt magához, s szembe fordít magával.

– Mi volt ez?

– Semmi, semmi...

Harry a vállam fölött, gondolom Niallre pillant, mire a mellkasának döntöm a fejemet, s a verdeső szívemet igyekszem lenyugtatni. Szemhéjaimat szorosan hunyom le, majd hagyom, hogy Harry vezetni kezdjen. Szorosan fog, védelmezően ölel át, míg a lépteim az övéit követik le.

– Nyugodj le – mormogja halkan. – Másszunk be a takaró alá, oké?

Lerúgom a cipőimet, s bemászom a sátor mélyére. Harry elpakolászik, a felesleges ruháktól megszabadulunk, s úgy követem a takaró alá. Hátat fordítva neki helyezkedek el, de hagynom, hogy a nyugalmat jelentő karjaiba vonjon, s lassan ringasson. Semmi komolyabb nem történt, még is sokként értek Louisa szavai.

– Elmondod?

Felsóhajtok, halkan beszélni kezdek, úgy, hogy még én is kételkedem abban, hogy meghallja-e a szavaimat, s megérti, hogy engem miért is rengetett meg a lány kijelentése. Keze a takaró alatt az enyémét találja meg, s maga alá fordít, az arca az enyémé fölé kerül, s a hajamat kezdi simogatni, mintha egy riadt kislány lennék.

– Van fogadalmad róla, hogy honnan tudhatja?

– Nincs. Rajtad és Niallen kívül senki nem tud rólunk, legalábbis innen, én ebben a hittben voltam egészen idáig.

– Ne foglalkozz vele. Tudom, hogy fájdalmas amit neked mondott, még ha teljes mértékben nem is tudom átérezni, de ostoba. Arra gondolj, hogy pár napon belül a kislányodat ölelheted, és csak egy kellemetlen emlék marad ez az időszak. Na jó, némi megfűszerezett pillanattal kiegészítve – nyom egy puszit a számra.

Az izmai feszesebbé válnak, ahogyan magához von, s bár nem mondja, tudom, hogy őt is aggasztja a helyzet.

21.Fejezet★Összetartás

K R I S T I N A

Fogalmam sincs, hogy újabb hány kilométert sikerült megtennünk a két napban, amit a hátunk mögött tudhatunk, de azt hiszem, hogy visszamenőleg is már behajtottam magamon a kimaradt sportnapokat. Olykor a fegyverek hangja még mindig megüti a fülünket, vagy inkább újra. Már magam sem igazán tudom. Csupán annyi lebeg a szemeim előtt, hogy közeledünk a célunk felé, közeledünk vissza a családunk felé, s a régi életünk felé, ami ennek az időszaknak köszönhetően még jobban megpecsételt lesz, mint eddig.

Az idő lehűlt még jobban a kelleténél, és a mocskosság érzése a bőrömön még jobban taszít a gondolataimban. Bármit megadnék azért, hogy Liziet a karjaimba vonjam, szorosan öleljem, kacagó arcát puszikkal halmozzam el, majd egy kád, szinte már égető víztömegben áztassam magam hosszú perceken át. A cipőmet már kemény porréteg takarja, s a sár sem éppen kerüli el a lépteimet a latyakos talajon. A fák lombozatának hiánya engedni látni a szürke égboltot, ami egyáltalán nem kegyelmez nekünk, s a reszkető szélfúvás sem éppen szelíden suhan el mellettünk. Semmi különösebb látnivaló nem tárul elénk a gyaloglások során. A folyó mellett maradunk, tisztán hallani a víz áradatát, de nem látjuk tisztán a sűrű fatörzseknek köszönhetően. Liam és Harry egyet értett abban, hogy vigyáznunk kell, s még itt sem vagyunk biztonságban, nem fák nélküli területen.

– Minden rendben?

Niallre pillantok, aki méregető tekintetével az arcomba bámul. Nem igazán éreztem, hogy ennek az egésznek itt lenne az ideje, és, hogy bármit is meg kellett volna osztanom vele, annak ellenére, hogy milyen kapcsolatban is állunk. Harry és én azt hiszem, hogy sodródunk az árral, s próbálunk a kemény napokba némi boldogságot csempészni a másik irányába. Azt hiszem, hogy a legjobb megoldása annak, hogy teljesen magunkba forduljunk, hitünket elvesszük.

– Persze, miért ne lenne? – homlokom ráncba szalad.

– Nem gondoltam volna, hogy ilyen könnyen azért összejöttök Harryvel.

– Mi van? – túl hangosan kiáltok fel, s a pár méterrel előttünk sétáló két katona felénk is pillant. Harrynek innen is tökéletesen látszik az arcán az értetlenség, de nagyon remélem, hogy valóban semminek sem a fültanúi. – Niall, ne beszélj rólam úgy, mintha valami könnyűvérű lány lennék, kérlek. Szerintem te vagy az egyik, aki pontosan tudja, hogy min mentem keresztül, és, hogy...

– Igen, tudom – szól közbe most már sokkal halkabban. – Csak egyszerűen meglepett a dolog.

– Niall, nem értelek, ne haragudj. Véleményem szerint semmi rosszat nem tettem, így felesleges ez a felhajtás, amit most itt végrehajtasz. Annyiról van szó, hogy próbálunk némi boldogságot csempészni ebbe az időszakba. Igyekszünk túlélni, és attól, hogy nem rettegve fekszünk a sátorban, hogy vajon mikor is törnek ránk, és húzzák meg a végső ravaszt, ahogy a célkereszt rossz végére kerülünk, semmi baj nincs. Mind a ketten felnőttek vagyunk.

– Igen, ne haragudj, tényleg, csak nagyon aggódom, és nem szeretném, ha újra sérülnél.

– Igyekszem nem el határolni magamat, ez talán annyira rossz lenne? Soha nem gondoltam volna, hogy tartozom neked bármiféle elszámolással is bármilyen tettem után – nevetek fel, s a zsebeimbe jobban belecsúsztatom a kezeimet, hogy a reszkető szél ne támadja őket.

– Csak aggódóm, oké? – sóhajt fel. – Megmondom őszintén, hogy soha nem gondoltam volna, hogy azok után, amik Chrissel történek, még egy katonát közel engedsz magadhoz.

A rég hallott név hallatán felkapom a fejemet, nagyot nyelek, s a szívem fájdalmasan sajdul meg. Az emlékek akaratlanul is elárasztják a fejemet, s érzem, hogy ennek nem lesz jó vége. Igyekeztem mindig is, a gyászidőszak letelte után, már ha, annak egyáltalán egyszer vége szakad... összeszedni magam, s erősnek mutatkozni csak a kislányom, a kislányunk miatt is, aki a legcsodásabb ajándék, amelyet az eddigi életem során kaptam.

A kanadalló előtt, a földön ülve a bolyhos, hófehér szőnyegen, egy újabb adag fagylaltot kanalazok a számba. Ez az a nyalánkság, ami nálam évszaktól teljesen függetlenül is megtalálható a hűtőmben, hogy bármikor, előszeretettel tudja fogyasztani, amikor csak valami édesre vágyom. Odakinn a város már sötétségbe borult, pedig még csak igen korai esti órát tudhatunk a magunkénak. Semmi különösebbet nem csinálok, mindössze a pattogó tűzre meleget, amely olykor melegséggel nyaldossa meg a csupasz lábaimat, amelyeken ismételten nem pihen semmiféle meleg zokni. Nem tudom itthon elviselni, bármennyire is kellene a hidegebb napokon, egyszerűen lehetetlen, hogy a lakásunkon belül bármiféle zokni is a lábaimon legyen. Az ujjaimat kissé megmozgatom, s egy újabb kanál, édes mogyorófagylalt landol a számban. Már nem sok van az üvegtálkában, s a kezem, és a kandalló melege azt is valamilyen szinten elolvasztotta már, amiért sohasem rajongtam.

Felkapom a fejemet, s oldalra pillantva megcsodálom az én nem rég hazatért katonámat, aki egy törülközővel a derekán slattyog kifelé a fürdőszoba falai közül. A haját egy másik fekete törülközővel törli szárazra, amely kontrasztban áll hófehér, csodásan nedves bőrével. Felsőtestét több összeforrt seb is megjelölte magának az idő során, de azt hiszem, hogy ez még több pozitívum, mintsem negatívum. Arcán édes mosoly ül, majd a meleg anyagot hanyagul a kanapára ejti, s ahogy van leül mellém. Ujját a tálkába nyomja, s megízleli az elolvadt fagylalt, enyhén hűs, finom ízét. Friss illata az orromba kúszik, s tekintetem megállapodik a felsőtestén, melyen vízcseppek versenyezve száguldoznak, míg a dereka köré csavart anyagban el nem vesznek. Egyik kezét körém teszi, a kanapén pihenteti, s az ujjai édes cirógatásba kezdenek a bőrömön. Közelebb hajol, a frissen mosott hajamba nyomja az orrát, s mélyen beszippantja az enyhe kókusztól illatozó tincsek finomságát.

– Meg fogsz fázni.

Kezével eligazgatja a hajamat, ajkait a fülem mögötti kis bőrfelületre nyomja, majd mormog valamit, de a szavai értelme nem igazán jut el teljesen hozzám. Forró ajkai perzselik a bőrömet, s az alapból is gyors tempót diktáló szívem, most még nagyobb ütemet kezd el járni.

– Hagynád? – suttogja a bőrömbe, én pedig leteszem kicsit odább a tálkát, mielőtt az felborulna, bár valószínűsítem, hogy teljesen hidegen hagyna.

– Megfontolandó.

– Tény, hogy csábító ajánlat, hogy a nővérkét játsszad itthon – mosolyát a bőrömön érzem, s az én szám is egy széles mosolyra húzódik, míg a szemhéjaim kellően lecsukódnak. – De az a megoldás sem rossz, ha most felmelegítesz.

– Chris – fordulok felé, kezem az arcára csúszik.

Még csak pár órája érkezett haza, és még nem igazán fogtam fel, hogy itt van, hogy a kezei a testemen járnak, a csókja perzseli a bőrömet, s a szavai a lelkemig hatolnak.

Tekintetünk találkozik, enyhén borostás arca karistolja a tenyerem bőrét, de nem igazán érdekel, csak, hogy tapinthassam, hogy érezhessem, s, hogy addig öleljen, ameddig csak tud. Megcirógatja az arcomat, a számra hajol, s az ajkai lágyan, türelmesen érintik meg az enyémét, míg beletúr a hajamba, és még közelebb von magához, hogy a levegő se álljon közénk.

Hirtelen térek magamhoz, amikor is nekiütközöm valaminek. Enyhén megrázom a fejemet, az arcomon legördülő cseppet azonnal letörlöm, s megköszörülöm a torkomat, míg érdeklődve figyelem, hogy Harry miért is tette ki elém a kezét, ezzel megálljt parancsolva nekem. Tekintete az enyémmel találkozik, és nem kell semmit sem kérdeznie, tudom, hogy a hogylétem felől érdeklődne, így csak bólintok, s megpróbálom összeszedni magam még mindig kicsit értetlenül a dolog előtt állva.

Ajkai elé teszi az egyik ujját, ezzel mutatva, hogy maradjak csendbe. Nagyot nyelek, ő pedig elveszi a kezét, s az enyémét ragadja meg, míg a másik kezében a fegyvere jelenik meg, és már is tudatosul bennem, hogy nem csupán megállított poénból. Oldalra pillantok, és Niall és Liam már nincs mellettünk, s Harry is beránt egy fa mögé, amely kétlem, hogy teljesen eltakarna bennünket, de nem teszem szóvá. Mellkasa az én mellkasomnak nyomódik, a hátam a fa kérgéhez nyomódik, s még a levegőt is halkabban próbálom venni, még igyekszem nem kérdéseket feltenni.

Léptek hangját hallom, és e félelemmel tölt el. Harry még mindig fogja a kezemet, míg időnként kipillant a fa törzse mögül. Az oldalprofiljára vezetem a pillantásom, de a háttérben Niall és Liamet vélem felfedezni, akik hasonlóan egy-egy fa mögött húzzák meg magukat. Niall kezében is egy fegyver lapul, s meglep, ahogyan ő is ki-ki les a fa takarásából. Én megmoccanni se merek, a fejemet hátravetem, és mélyen igyekszem magam nyugodt lélegzetvételekre kényszeríteni.

Harry rám néz, a kezemet finoman megszorítja, aztán a homlokát az enyémének nyomja. Tekintetünk találkozik, szemeiből nem tudom kiolvasni, hogy mit is gondol, és most ez is minimális félelemmel tölt pluszban el.

– Nyugalom – suttogja, szinte már hang nélkül formálják ajkai a szavakat. Lehajol, minimális puszit nyom a halántékomra, mire a szemhéjaimat lehunyom.

Ujjainkat egybefonja, s ez a tette minimálisan csillapítja az őrület határára ért szívverésemet. A léptek egyre közelebbről hallatszódnak, a szemhéjaimat szorosan lehunyom, s nagyon remélem, hogy észrevétlenek tudunk maradni.

– Basszus – sóhajt fel, és kilép a fa rejtekéből, és pedig döbbenten nézem. – Rick!

A név hallatán én is kilépek, bár az ellenségemnek is tekinthetném őt. Harrybe ösztönösen karolok bele, valamiféle menedéket remélve. Lepillant rám, majd a kezét a derekamra csúsztatja. Louisa Rick mellett egyik lábáról a másikra áll, billeg, s eléggé nyúzottnak, mocskosnak tűnik. Külseje zilált, arcát néhol sárfoltok tarkítják.

– Jó ismerős arcokat látni – feleli kurtán, s Liam és Niall is csatlakozik a négyesünkhöz.

– Hogy hogy a menekülő úton haladtatok? – Liam azonnal a kérdőre vonja őket.

– Itt vagyunk, nem tudunk eljutni a kikötőig, mert utánunk jöttek, így letértünk az útról, ahogyan még sokan mások, és most próbáljuk elérni a kikötőt és abban reménykedünk, hogy lesz egy komp, ami átvisz a túlsó partra bennünket – feleli Louisa.

Harry biccent és elteszi a fegyverét, ahogyan a többiek is.

– Rendben. Tudtok valami bővebb információt a táborról?

– Semmit – mondja Rick. – De, ha nem gond, haladhatnánk együtt tovább. Minél többen vagyunk, annál jobban meg tudjuk védeni magunkat.

Harry teljesen az oldalához von, és ez a gesztus nagyon is melegséggel tölti el a szívemet. Tudom, hogy igazuk van, és nem csak a saját dolgaimat kell előtérbe helyeznem, de hazudnék ha azt mondanám, hogy túlzottan is jól érzem magamat a páros társaságában.

– Tudom, hogy nem alakult jól a kapcsolatunk, de össze kell fognunk, ezt be kell látnotok – Rick tovább érvel.

Liam és Harry összepillant, némán váltanak szót egymással, aztán felsóhajt a mellettem álló férfi, és bólint.

– Rendben, menjünk tovább, már nem sokáig tudunk haladni mert esteledik. Igyekezzünk!

Harry újfent a kezemért nyúl, és maga mellett tartva indul el az eddig is tartott irányba.

20.Fejezet★Felcserélt Szerepek

Zene a fejezethez

K R I S T I N A

Harry karjaiban nyúlok el egy sziklán ülve. Egy meleg pléd fedi még a testünket a vastag ruházatunkkal együtt. Az eső abbamaradt, a vihar visszavonólót fújt, s az ég lassan teljesen kitisztul, míg a nap meleg sugarai bújnak elő. A hűs levegő az arcomat megcsípi, de kihasználva, hogy a szél nem mozgatja meg a légkört, kimásztunk a sátrunk fogságából.

Korábban arrább sietősen frissítettük fel magunkat a tó vízével. Eleinte elleneztem Harrynek ezt a felvetését, de persze tisztában voltam vele, hogy erre szükségünk van, s azt hiszem, hogy a testem és a lelkem is hálás már nekem. Valóban minimális időt töltöttünk el a mosakodással, a bokrok takarásában, míg folyamatosan azon aggódtam, hogy nehogy valamelyik fiú rajta kapjon bennünket. Harry persze leintett, hogy felesleges az aggodalmam, és nem hagyná, hogy bárki is a testemen legeltesse a szemeit. Ekkor eszméltem fel arra, hogy ő is most lát teljes világosságban először. Gondolataimat egy lágy csókkal űzte el, majd meleg anyaggal tekerte körbe a testemet, s pillanatok alatt fel is öltöztünk.

– Merre jársz? – mormolja a nyakamba a szavakat Harry.

– Szerinted mennyire abszurd, hogy egy háború közepén egy vízparton ülünk, és csak meredünk magunk elé?

Felnevet, a mellkasa rezgése engem is átjár, s az én szám is egy mosolyra húzódik. A pokróc alatt a kézfejemen az ujjai el kezdenek járni.

– Mondjuk azt, hogy kiélvezzük a pillanatot.

– Azt hiszem kellően – bólintok, s oldalasan a mellkasához simulok, még több melegség reményében.

– Romantika a háború idején sem hal ki.

– Romantika? – pillantok fel rá. A tegnap estét mindennek, csak romantikusnak nem.

– Mocskos romantika – vigyorodik el, s a látvány csodás, ahogyan a napsugarak az arcát megvilágítják, s a zöld szemei megcsillannak.

– Mikor indulunk tovább?

– És te még ezt is porba tiportad – horkan fel és lepillant rám. – Nem tudom merre vannak Liamék, de ahogy nézem a vihar mindjárt a nyakunkon van ismét.

Oldalra biccenti a fejét, én pedig követem, s látom, hogy a túlsó irányból valóban fekete felhők közelednek. A szél még békésen messziről figyel, és a Nap bátran mutatja meg magát. A folyó lassan hömpölyög, míg Harry meleg lehelete a nyakamat csiklandozza, ahogyan a fejét a hajlatban rejti el egy kis időre.

– Akkor nem indulunk tovább? – sóhajtok fel.

– Ha nem tudnám, hogy egy édes kislány vár haza téged, azt hinném, hogy előlem akarsz menekülni.

– Nem várhatod, hogy teljes komolysággal álljak azonnal a dologhoz. De nem előled, hanem a háború és a vérszomjas, ellenséges katonák elől szeretnék mielőbb eltűnni.

– Megértelek – ajkai az arcom bőrét érintik meg, és egy pillanatig nem hiszem el, hogy ez valós, s Harry már nem a mogorva, távolságtartó, kimért tiszt, hanem egy férfi, aki az ölelésével melegen, s szeretet érzésével ringat lassan. – De ideje visszamenni a sátorba, mielőbb a nyakunkba szakadna a vihar.

Kikászálódom az öléből, s a kapucnimat azonnal a fejemre húzom, annak ellenére, hogy az első lába még csak lóg. Lemászom a szikláról, ám Harry végig fogja a kezemet, míg biztos talajon nem állok. Ezután követ, és a plédet a hátamra teríti, vállaimon átveti a kezét, és úgy vezet vissza a sátrunk irányába. Meglepő, hogy semmilyen fegyverropogás hangja nem hallatszik el idáig, de már valóban messze eljöttünk a tábortól, a várostól.

Oldalról motoszkálásra leszünk figyelmesek, s ahogyan arra pillantok, követve Harry figyelmét, Liam és Niall bukkan elő. Megállunk, ők pedig közelebb jönnek. Lábaik alatt falevelek roppannak össze, s a sáros talajon bakancsaik nyomot hagynak maguk után. A fák halkan süvíteni kezdenek a gyenge szél hatására, amely elér bennünket.

– Jó reggelt – lép közelebb Niall, én pedig kibontakozom Harry fogásából, és megölelem a szőke srácot. Furcsállóan nézi, ahogy Harry elenged, és valószínű, hogy hirtelen nem is tudja hova tenni a dolgot, de ne habozok, s hamar az ölelésembe vonom.

– Neked is – mosolygok fel rá, majd Liamre pillantok, aki már Harryhez lépett közelebb.

– Nem úgy tűnik, mintha egy kis zápor jönne – mondja Liam, Harry pedig egyetértően bólint, s rám villannak a zöld szemei.

– Akkor ma még maradjunk itt, holnap viszont mindenképpen útnak kell indulnunk, nem csúszhatunk többet – jegyzi meg Harry, és visszanéz a bajtársára. – Valószínű, hogy a többiek már angol parton vannak, és bennünket vagy keresnek, vagy halottnak nyilvánítottak.

– Micsoda? – szinte felkiáltok, a hangom el is csúszik, s a plédet szorosabban fonom magam köré.

– Ilyenkor ha küldenek is felderítőket, nem sokáig kutatnak az ember után... – mondja Liam, de Harry egy pillantással belé is folytja a szót.

– Menjünk a sátorba, mielőtt elázunk – nyújtja felém a kezét a srác, de reagálni nem tudok, csak Liam szavai ismétlődnek bennem. Harry lép, és még valamit mond a többieknek, de már vezet is a sátor irányába. Leveszem a cipőimet, úgy lépek be, s a kiterített nejlonokra teszi Harry a saját, és az én cipőmet is, hogy ne sározzuk össze a hálózsákot. Beljebb mászom, a plédet még mindig magam körül tartom, hiszen nem éppen meleg, nyári idő tombol idebenn.

– Hé, mi a baj? – mászik hozzám Harry, de most nem von magához, még a kezemet sem fogja meg. Tisztes távolságból figyeli a zavart arcomat, melyet valamelyest a hajam takar a kapucninak köszönhetően. – Kérlek, beszélj. Úgy nem fogunk egyről a kettőre jutni, ha elzárkózol. Tudom, hogy még bőven van mit megtudnunk a másikról, és hogy egyikünk sem tudja biztosan, mi is lesz a jövőben, de bízzunk a legjobbakban, és amennyire lehetséges nyíljunk meg egymásnak.

– Ugye tudod, hogy mostanában minden percben szinte meglepetést okozol – nézek a szemeibe. – Nem gondoltam volna, hogy pár éjszakán kívül bármit is akarsz tőlem.

– Erre visszatérünk később. Most mondd el, hogy mi történt, ami miatt ennyire megijedtél?

– Csak Liam nyers megfogalmazása.

– Sokkal nyersebb vagyok nála, és ezt te is tudod. De, ha arra gondolsz, hogy a halálhírünket keltik, nem egészen így van – fogja meg a kezemet, és magához húz egy határozott mozdulattal. – Eltűntnek nyilvánítanak bennünket. De legyünk reálisak. Két nap telt el, szóval felesleges még ilyenről beszélni, mert biztos vagyok abban, hogy keresnek bennünket.

– Te sem ígérhetsz meg akármit, mert az ígéretek elpárolognak, és, ha nem teljesül, csak összetört lelkek maradnak.

– Kris, bármit megteszek, hogy hazajuss Liziehez – suttogja a fülembe, míg a hasamnál megfogja a kezemet. – Mesélj róla nekem.

– Nem kell miattam ezt csinálnod Harry.

– Érdekel, hidd el, hogy nem kérdezném... És lássuk be, hogy nem kell azért küzdenem, hogy a bugyidba jussak – mormogja mély hangján, s mosolyát a bőrömön érzem. Elmosolyodok és kissé megrázom a fejemet.

– Megnyugtató – húzom feljebb a takaró anyagát magamon.

Egy pillanatig elmerengek azon, hogy vajon mi is az, amit megoszthatok vele úgy, hogy az érdekes legyen a számára. Nyilván nem a szokványos hétköznapjaink, melyek annyira érdeklik, így tényleg elmerengek azon, hogy számára mi is válhat érdekessé, s egyszer csak az ajkaim elválnak, a szavak pedig sorra hagyják el a számat. Szinte össze-vissza fecsegek, és feladom, hogy valami tényleg különlegeset keressek az emlékeim között. Számomra minden kis momentum felbecsülhetetlen értékkel rendelkezik, s mindegyik mosolyt csal az arcomra, melegséget a szívembe, és jelenleg kegyetlen hiányérzetet is a lelkemnek. Érzem, hogy minden kis emlékáradatra a szívem fájdalmasan sajdul meg, a torkomban gombóc keletkezik, míg a szemeimet a könnyek kezdik el szúrni, melyek végül percek múltán kövér cseppekben megadva magukat gördülnek végig az arcom vonulatán. Harry apró érintése, amellyel a könnyeimet törli le, elhiteti velem, hogy a szavaim elérnek hozzá, hogy valóban meghallja, nem csak hallgatja, s egyfajta missziónak érzi, hogy a lányom iránt érzett szeretetemet ne rejtsem el, hanem bátran vállaljam fel. Én pedig megteszem.

– Csak szórakozol – nevet fel, amint egy idei nyári emléket osztok meg vele. – Nem hiszem el, hogy ennyire vagány kislányod van.

– Pedig igaz – nevetek fel én is, míg a könnyeim már boldog örömkönnyekké alakulnak, s lassan elpárolognak. – Valójában bevittem magammal, mert váratlanul hívtak be, és igazából szeretik őt. Nem kellett sok mindent csinálnom, de a srácok ott el is ragadták a szabad órájukban a lányomat, és mire kimentem, már az abroncsokon lépkedett át. Persze fogták a kezét, de ahogyan az apró lábaival és kezecskéivel igyekezett átbukdácsolni a poros közegen... Valójában édes látvány volt, és az is, hogy a kemény katonák, még ha kis ideig is, de leereszkedtek a szintjére, és nem szégyellték, hogy egy pár éves kisember dirigál nekik.

– De sajnálom, hogy nem lehetettem a táborban akkor. Valószínű, hogy az egyik legfegyelmezőbb három éves volt, és keményen megdolgoztatta a srácokat – nevet fel halkan.

– Te is hozzánk tartozol? – pillantok rá a vállam felett értetlenül, mert nem rémlik, hogy valaha is láttam volna az épület körül ólálkodni.

– Igen, nyár eleje óta, előtte Észak-Angliában voltam. És őszintén mondom, hogy kíváncsi lettem volna, ahogyan Liz ilyeneket csinál. Bár nem gondoltam, hogy valaha is egy kisgyereknek ilyen lehetőségei vannak egy katonai terepen.

– Nos, Lizie édesapja is katona volt – sóhajtok, s a mellkasának dőlök.

– Mi történt? – Kezei szorosabban fonódnak körém, én pedig a plédből kiálló egy cérnaszállal játszadozom.

– Úgy volt, hogy eltávot kap, egy éves szolgálaton volt túl, persze minimális megszakításokkal. Közben érkezett egy újabb parancs, és mennie kellett, bár rövidebb időre szólt már a behívó. A legnehezebb volt elengedni, de bíztam benne, és ebben az egészben, annak ellenére, hogy tudtam a kockázatot. Rá egy hónapra tudtam meg, hogy Lizie már velünk van.. – keserű mosolyra húzom a számat. – Nagyon boldog voltam, és nagyon nehezen fogtam vissza magam, hogy ne írjam meg neki azonnal a hírt. Meg akartam várni, amíg hazaér, mondván, hogy talán a legjobb fogadtatás lenne a számár. Egy héttel az érkezése előtt megjelent két tiszt a házunknál, meg sem kellett szólalniuk.

– Sajnálom – von még jobban magához.

Megrázom kissé a fejemet, s eltávolodok tőle, de csak annyira, hogy egy zsebkendőt vegyek magamhoz.

– Tudod akkor döntöttem el, hogy tovább kell küzdenem, és tényleg segítenem kell a sérült katonáknak, hogy kevesebb családdal történjen ilyen tragédia. Hogy kevesebb gyermek legyen, aki apa nélkül nő fel. A kislányom tartotta bennem a lelket a születése előtt, és azt követően is, a mai napig.

Megtörlöm az arcomat az újabb feltörő könnyeimnek köszönhetően, de Harry elveszi tőlem a nedves zsebkendőt, s az állam alá nyúlva maga felé fordítja az arcomat.

– Nem szégyen a gyengeség, és olykor hagyni kell, hogy mások segítsenek rajtad. Te már rengeteg mindent tettél, hagyjad, hogy a fájdalmad előtörjön, és az anyai szeretet, amit a kislányod iránt érzel, aki egy belevaló kis csaj, és nagyon remélem, hogy egyszer megismerhetem – hüvelykujja végigsimít az alsó ajkamon, amelyen a sós könnyeimet tisztán érzem. – Hagyjad, hogy most téged mentsenek, mentselek meg.