Folyamatosan a kantinba lezajlott beszélgetés játszódik le bennem. Igyekeztem minél előbb megenni az ebédemet, hogy Harryből kiszedjem azt, amit. A többiek csacsognak, olykor magukra vonják a figyelmemet, ekkor kizökkenek, és tudom, hogy Harry is észreveszi a töprengésemet. Látom, hogy aggasztja, és szinte hallom, hogy az ő gondolatai csak úgy forognak. Van, amikor finoman megszorítja a combomat, de teljesen elveszek a gondolataim rengetegében, és leginkább már a saját képzeletemben születnek meg dolgok, hogy miket is titkolhat el előlem.
- Én kész vagyok – Rosie néz rám, várva arra, hogy én is elkészüljek és álljunk vissza a munkába, hogy minél előbb elkészüljünk.
- Menj előre, váltok pár szót Harryvel, és utánad megyek.
Felállok, Harry is hasonlóan tesz, elveszi a tálcámat, és a helyére viszi. Látom rajta, hogy mennyire merev, feszült, ami semmi jót nem jelent. Szinte a rosszabbnál rosszabb lehetőségek peregnek le bennem. Megvárom míg visszaér hozzám, aztán együtt hagyjuk el a zsongó étkezőt.
Azonnal az udvar irányába megyek a friss levegő reményében, annak ellenére, hogy a fegyverek hangja még mindig nem lett a legközelebbi barátom, már sokkal jobban kezelem a helyzetet, mint előtte. Körülöttünk csak úgy sürögnek a katonák, így Harry arrább von bennünket. Oldalra megyünk teljesen, ahol ténylegesen csak magunk lehetünk. Neki dőlök a téglafalnak, ő teljesen közel jön hozzám, kezével megtámaszkodik a fejem mellett, a homlokunk szinte teljesen összeér. Már előre félek, hogy milyen szavak fogják elhagyni a száját.
- Szóval? – megtörőm a csendet. A számat a fogaimmal kezdem el kínozni, a szívem őrült tempót jár. – Elkezded, vagy találgassak?
- Gondolkozom, hogy csatlakozom a csapathoz.
- Milyen csapathoz? – próbálom nem egyből kombinálni a dolgokat, de nagyon nehéz.
- Liamel, és Niallel...
- Te kibaszottul megőrültél?
Nagyot nyel, hallom, ahogy mélyen beszívja a levegőt.
- Kris – fogja meg az arcomat. – Kicsim...
- Ne kezd el ezt az őrült érzelmi zsarolást! – csapok a mellkasára nagyon is felindultan. Könnyek bökik a szemeimet és nem akarom elhinni, hogy ilyen szavak elhagyták a száját. Komolyan képes volt egyáltalán ilyen dolgon gondolkozni.
- Ez nem érzelmi zsarolás, ez a munkám, Kris. Tisztában vagy vele, így ismertél meg.
- Most jöttünk haza, majdnem ott maradtunk vérbe fagyva egy erdő közepén!
Könnyek csak úgy folynak végig az arcom vonalán. Szinte égetik a bőröm felületét. Fáj a mellkasom, úgy érzem, hogy nem kapok levegőt, a tüdöm sípol.
- Tudom, ott voltam, és túléltük.
- A szerencsének köszönhetően.
- És a kiképzésemnek, ahogyan Liamének is.
- Tudom, hogy ez a szakmád – egyenesedem fel, letörlőm a könnyeimet és azonnal össze is kapom magam. – Igazad van, ne haragudj, a te életed, a te döntéseid. Nekem nem kell elszámolnod, és ezt teljesen komolyan gondolom.
- Kicsim, most ne mondd ezt, mert azt hiszed, hogy én ezt akarom hallani. Beszéljük meg.
Mondja és mondja a gondolatait, amik olyan szavakat formálnak, hogy elveszek bennük. A válla felett kitekintve látom elmerengek, és a fák sűrűjére jobban rákoncentrálva egy alak tűnik fel. Kilépek Harry és a fal ölelése közül, mire a kiszemet személy megmozdul, de még mindig látom, ahogyan ő is engem néz.
- Kris, bébi – fogja meg a kezem Harry, valószínű, hogy azt hiszi, hogy itt akarom hagyni. – Tudom, hogy...
- Nem, nem – ingatom meg a fejemet és ránézek. – Oda nézz – biccentek a fejemmel abba az irányba, ahol láttam Louisa-t már másodszorra a hazatértem óta. Ám hiába. Már nincs ott.
- Mi az? Én nem látok semmit.
- Louisa – mondom neki és közeledni kezdek a kerítés felé, de megfogja a karomat és visszavon magához.
- Senki nincs ott Kris.
- Ott volt – magabiztos vagyok, bár messze volt, és a fák rengetegében, de ő volt. Tudom, hogy őt láttam, ahogyan a virágosnál is a múltkor.
- Bébi, senki sincs ott.
- Nem vagyok őrült! – hangom kissé jobban megemelkedik a kelleténél.
- Senki sem mondta, hogy az lennél, édesem – olyan gyengéden beszél, mintha egy gyerek állna vele szemben. – De akkor se látok ott senkit.
Bólintok, hisz már én sem látom őt, ám nehezen veszem le a szemeimet a szóban forgó fa törzséről. Harry szemei tele vannak aggodalommal. Mélyen magamba szívom a levegőt, majd kifújom. Magához ölel szorosan, szinte megreccsennek a csontjaim. Illata az orromba kúszik, és már is átjár, azaz érzés, hogy otthon, biztonságban vagyok.
- Ne haragudj tényleg, semmi jogom nem volt kiakadni. Önzőség volt a részemről. Tényleg, támogatlak, hogy menj, teremts békét, egy kis túlzással.
- Nem vagy önző, hogyha azt szeretnéd, hogy melletted maradjak, hidd el. Számomra is boldogság lenne, de ez a munkám, ami bármennyire is morbid, szeretem. Az életem.
Nemlegesen rázom a fejemet.
- Az elveszítésed gondolatától rettegek – bukik ki belőlem, mire még szorosabban ölel magához, hogy szíve már szinte az én mellkasomban ver.
★
Rosie ténylegesen elvesztett engem a leltár fennmaradó részére. Ezer felé cikáznak a gondolataim, de igyekszem teljesíteni, tudván, hogy a kötelességem, és a magánéletemet pont ezért lenne célszerű a kerítésen kívül hagyni, annak ellenére, hogy ez nagyon nehéz. Számolok, ezzel is lekötve valamelyest a gondolataim száguldozását. A toll csak úgy serceg a papír felületén, ahogyan az utolsó számjegyeket körmölöm.
- Oké, kész is vagyunk – jelentem ki, miközben sorba teszem gyorsan a papírokat és összetűzőm. – Köszönöm, hogy segítettél nekem.
- Minden rendben?
- Persze – mosolygom rá, bár én is érzem, hogy eléggé erőltetettre sikeredett az a mosoly.
- Akkor esetleg Harryvel van valami?
Hálás lehetnék az aggódásért, de más felől bosszant, hogy az emberek mennyire mindent akarnak tudni. Így is az életem előző fele a közönség előtt zajlott le itt a laktanyába. Nem akarok újra beleesni ebbe. Eszem ágában sincs bunkónak lenni, de vannak dolgok, amiket nem szeretnék mindenkivel megosztani. Lehetséges, hogy hálátlan vagyok, és sorolhatnám, de jelenleg az a vágyam, hogy otthon legyek a kislányommal, az illatát beszívjam, és csak egymást karjaiba bújva a tv előtt bekuckózzunk.
- Harry is megvan, de ha most nem haragszol, Ken vár.
- Persze.
Zavartan, de végre az utamra enged. Amint elhagyjuk a raktárt, gondosan bezárom és Ken irodája felé veszem az irányt. Még mindig a szemeimmel a fürkészem a táblázatot, amikor neki megyek valakibe.
- Nézz az orrod elé – kap el a derekamnál fogva Harry. – Végeztél?
- Igen, éppen Kenhez megyek.
Bólint és követ, ahogy kikerülöm. Kopogok az iroda ajtaján és belépek a nyomomba Harryvel.
- Nos, örülök, hogy végeztetek – lapozza át a papírokat, de egyből neki is megakadnak a szemei a számokon, hasonlóan hozzám. – kételkedem abban, hogy ti rontottátok el a számolást – veszi le a szemüvegét, és engem kezd méregetni. – Ez egyértelműen lopás.
- Valóban, valaki ellopott több tucat orvosieszközt – értek egyet vele. – Mindent pontosan, kétszer is átellenőriztünk. A számok jók, vagyis a raktárkészletet mutatják.
- Köszönöm a munkátokat, meg fogom tenni a megfelelő lépéseket. Hazamehettek, amúgy is a beosztásotokon túl dolgoztatok.
- Szívesen maradok, ha bármi segítség kell.
- Nem Kris, menj haza az unokámhoz. És hétvégén szeretnék felugrani, ha neked is megfelel.
- Persze, otthon leszünk, de szólj előtte, és akkor biztosan várni fogunk.
- Rendben, keresni foglak – Harryre pillant. – Te döntöttél már? Visszamész Dunkirkba?
- Igen, indulok én is a többiekkel.
Mintha egy golyó a szívemen találna el, ahogyan Harry száját elhagyja a kijelentés, annak ellenére, hogy már próbáltam mindent összegezni magamban, s feldolgozni az egészet. Most, hogy valósággá vált a fájdalom elviselhetetlen. Köpni-nyelni nem tudok, de azt hiszem, hogy most tényleg csendben kell maradnom. Ez lesz a legjobb.
- Rendben, akkor holnap.
Elhagyjuk az iroda ajtaját, én a cuccomért megyek, hogy mielőbb hazamehessek.
- Kris! Kris! – kiált utánam Harry. – Állj meg, kicsim.
Maga felé fordít, látom, hogy a fájdalom elárasztja az arcát, ahogy az én könnyben úszó szemeimet kémleli. Mielőtt letörölhetném őket, ő teszi meg, s finoman végigsimít az arcomon.
- Valaki még tud kicsit a lányoddal lenni? – bólintok, aztán folytatja. – Rendben, hozzad a cuccod és menjünk.
Harry kikanyarodik a laktanyáról, mind a ketten csendben vagyunk. Próbálom nem megint elsírni magamat, de nehezen megy. Kifelé bámulok, ahogyan a már sötétedésbe fordult város felé veszi az irányt. A forgalom gyenge, hasonlóan a szívemhez, ami most a túlélésért küzd. Tudom, hogy már csak Lizie miatt sem szabad elhagynom magamat. Nem vagyok már egy tini kislány, akinek így össze kellene törnie. Hisz van remény, ami azt jelenti, hogy Harry visszatérhet hozzám, hozzánk.
- Nem szeretném, ha ilyen lennél. Ha így búcsúznánk el.
Rám pillant, a combomra simítja a kezét.
- Igyekszem, már csak a lányom miatt is. De tudnod kell, hogy kibaszottul haragszom rád és muszáj lesz visszajönnöd! – felé fordulok teljes testtel, és megragadom a felsőjét, annak ellenére, hogy vezet. Szokásos mocskos vigyorra húzódik a szája, és szívem szerint bemosnék neki egyet. – Nem mellesleg, élve. Ne merj meghalni!
Nem szól semmit, csak lekanyarodik a gyorsforgalmiútról és megáll egy földes, kavicsos lehajtón. Körbe pillantok, és megmondom őszintén, hogy nem éppen nyűgöz le a látvány. A sötétség temet maga alá bennünket. Leoltja a lámpákat, és egyre jobban a hideg ráz ki.
- Szeretnél eltenni a hisztim miatt lábalól?
Felnevet.
- Azt már odaát is megtehettem volna – csatolja ki a biztonsági övét, majd az enyémet és áthúz az ölébe. – Nyugodj meg. Csak pár percet szeretnék még lopni magunknak. Ígérem, hogy biztonságban hazaviszlek a kislányodhoz.
- Be van zárva az ajtó? – értetlenkedve nézek rá, mire lenyúl, és bezárja az autót.
– Biztonságban vagy mellettem. Soha nem engedném, hogy bárki is ártson neked.
Szinte együtt lélegzünk a túlzott közelségünknek köszönhetően. Szemeim elvesznek a másik tekintetében, én pedig lehajolok és erőteljesen szájon csókolom. Nyelvünk olyan felhevülten lejt táncot, hogy belepirulok. Harry kezei mindenhol ott vannak, a fenekembe markol és még jobban az öléhez nyom, aminek a vágyakozó ölem készségesen simul. Elkezdi letolni a kabátomat, amit hagyok neki. Az ingemet is kibontja, de attól nem szabadít meg. Tenyere a finom pamut anyagú melltartómon keresztül megmarkol.
- Így akarsz elbúcsúzni? – motyogja a levegőt kapkodva. – Megnehezíted.
Lenézek rá, a kissé megnőtt, kócos haja szexin áll, ahogyan a nyálas ajkai is kecsegtetők. Lehajolok, szájon csókolom, de el is távolodok tőle azonnal, és elkezdek lemászni, vissza a másik ülésre, de megragad.
- Mit csinálsz?
- Úgy láttam, hogy nem vagy vevő rá.
Megragadja a kezemet és a tenyeremet a farkára teszi. Nagyot nyelek és olyan buja gondolatok lepik el az agyamat, hogy még saját magam előtt is szégyenlem magam. Visszahelyezkedem és sietősen kezdem el bontani a sliccét. Olyan sebesen jár a kezem, és olyan fájdalommal telve csókol, hogy már is lassítani akarok, és húzni az időt, hogy kihasználva minden másodpercet egymáséi legyünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.