23.Fejezet★Forró csokoládé

K R I S T I N A

– Mami – apró léptek hangjára, küzdelmes kuszára kezdek el ébredezni. A fejem még ködös, az elmémmel, s azt sem tudom pár pillanat erejéig, hogy hol is vagyok, míg apró tenyerek meg nem érintik az arcomat. Azonnal minden a helyére kerül, szám magától húzódik egy boldog mosolyra, s a kezeim körbeölelik a kicsi testet, és a meleg takaró alá rántják. Fejünkön pihen a vastag anyag, míg vidám nevetés zengi be azt. – Mami – kiáltja újra, míg a szám többször is a puha arcocskájával találkozik.

– Jó reggelt, bébi – ölelem meg, meleg arcát az enyéméhez szorítja, s még mindig vígan kacag. Jókedve rám is átragad. – Mi ez a boldogság?

– Karácsony! – jelenti ki lelkesen, szinte már felkiáltva.

– Karácsony? – kérdezek vissza teljes döbbentséget színlelve.

– Mami! – szól rám, ahogy feltérdel, így a fény beszökik a paplan alá, az arcába húzódik az anyag, én pedig nevetve emelem fel, hogy lássam a mosolygós kislányomat, aki kócos hajjal mered rám. Enyhén rózsaszín ajkai sűrűn formálódnak újra, ahogyan a szavakat formálja, a levegőt élesen szívja magába, s a haja kócosan ül a fejecskéje tetején. – Mikulás! Sok ajándék, Mami!

– Ajándék? Jó kislány voltál?

– Mindig – bólogat hevesen, én pedig vigyorogva felülök, arcára ismételten egy csókot nyomok, s a karjaimba vonva lemászom az ágyról. Nem foglalkozva azzal, hogy be vetetlenül marad.

– Készítünk együtt egy nagy, habos forró csokoládét?

– Igen!

Lelkesedése lehengerlő, s már nekem is kellően megalapozza a napomat ez a jókedve, amely nagyon is ragadós. Kusza, barna tincseimmel játszadozik, míg én végigmegyek vele a karjaim között, a konyhába vezető úton. Az asztal mellől elmarok egy széket, melyet a pulthoz húzok, s arra teszem le Liziet. Türelmesen várja, hogy két nagyobb csészét vegyek le a szekrényből, melyet meg is teszek, így elő kerül az Alice csodaországban mesét ábrázoló kék-fehér porcelán, ami nagy kedvence.

– Összetöröd a csokoládé felét?

– Igen!

Lelkesedése nagyon is lehengerlő, még ha nem is tudja annyira, hogy mit is rejt magában a karácsony ünnepe, még is kisgyermek szemével kellően örül neki, s túlságosan is pezseg, amelyet én egyáltalán nem bánok. Örömmel, boldogsággal töltődöm fel neki köszönhetőben.

Leveszek egy tábla csokoládét, majd kicsomagolom, elfelezem, s az elővett edényt magunk elé csúsztatom, hogy a darabok abba potyogjanak. Lassan minden csokoládé bekerül a lábosba, melyet a főzőlapra helyezek, s melegíteni kezdek. Egy narancsnak a megmosott héját, s minimális levét is beleteszem, és kevergetni kezdem. Idő közben Lizie is leszáll a székről, s közelebb férkőzik még úgy is, hogy figyelmeztetem az edény és a tűzhely forróságára. Lassan tejjel felöntöm az egész elegyet, és a végső lépésekig készítem, míg végleg el nem készül. Bögrékbe töltöm, a tetejére a tejszínhabbal nem fukarkodva díszítem, s még Lizienek színes, apró cukorkákkal is megszórom.

A nappaliba megyünk át, ahol is a fa már áll az éjszakai szorgalmamnak köszönhetően, csak, hogy a kislányom arcán ezt a boldogságot láthassam, amely ma köszöntött. Leteszem a kis asztalra az édes italokat, és a kislányomra pillantok, aki megszeppenve álldogál egyik lábáról a másikra, míg a fa alatt sorakozó díszesen becsomagolt ajándékokat méregeti.

– Hát, ezek szerint nagyon jó kislány voltál – mondom, míg a puha szőnyegre ülök, a kanapé helyett, közel a fához. Helyeslően bólogat. – Akkor, azt hiszem, hogy mind a tiéd – nézelődök körbe. – A kettő szélsőn kívül – mutatok rájuk. – Azokat Laurennek és a mamának hozta a Mikulás.

Odaszalad, szinte bele veti magát a csomagok sokaságába, melyeket kihúz a fa árnyékából, s a papírdarabok pillanatok leforgása alatt kezdik el ellepni a nappali teljes területét.

A kéz, amely az arcomat simította eltűnik, s a helyét egy nagyobb, kissé érdesebb tenyér veszi át a derekamon. A bőröm finoman égni kezd a simogatás nyomán. Lassan pislogni kezdek, míg a látásom homályosan, de megmutatja, hogy egy mellkassal fekszem szemben. Lustán, sokat kezdek el pislogni, hogy kitisztuljon teljesen a pillantásom, még annak ellenére is, hogy pontosan tudom, kinek az érintése is perzseli fel a bőröm felszínét.

Tekintetem találkozik egy döbbent pillantással, melyet sötét pillák kereteznek. Erőteljes borostája sem akadályozza meg Harryt abban, hogy egy mosolyra húzza a száját, amely annyira jól áll neki. Homlokán pihen a haja, amely könnyedén hullik bármikor az arcába. A szemhéjaimat ösztönösen hunyom le, ahogyan felém nyúl, s csak ekkor tudatosul bennem, hogy a könnyeim eláztatják az arcomat, s nyomot hagynak maguk után az érzelmes álmomnak köszönhetően.

Érintése lágy, és szinte már bele hajolok a még több reményében a nagyon is hidegnek ígérkező reggelen. A takaró, s hálózsák anyagát egészen a vállamig húzom, még több meleg reményében. Arcomat a mellkasára vonja, s megszólalni sem kell ahhoz, hogy tudjam, érdekli mi is történt velem, annak ellenére, hogy némi sejtése van a dolog felől.

– Lizievel a tavalyi karácsonyunkról álmodtam... – nagyot nyelek, ahogy a szavak elhagyják a számat. – Reggel felébresztett, olyan mosollyal az arcán, hogy annak a látványa mindent felül is múlt. Annyira lelkes volt már reggel – felnyúlok, s letörlöm az arcomat most én, hiszen Harry keze visszavándorolt a csípőmre, ahol is az érintése lúdbőrt von maga után szinte az egész testemen. – Forrócsokit készítettünk, mert nem volt szívem először a reggelire száműzni őt, így azzal ültünk le a fa elé, ahol is már megszeppenve, de végül az ajándékai kicsomagolásának kezdett – elmosolyodom, s ez már őszinte boldog mosoly.

– Valószínű, hogy életed egyik legcsodásabb reggele volt – suttogja a fülembe, éppen, hogy a szavakat ki tudom venni a mélyen búgó hangjából, ami még több melegséggel áraszt el a kellemes érintése mellett.

– Csodás volt, valóban – vallom be. – Imádtam minden percét szinte az egész napnak. Valahogyan, mindig ha ő ébresztette egy-egy ilyen otthoni napunk kezdetén, már is sokkal jobban indult a napom és szívesebben másztam ki az ágyból.

– Már csak ahogyan mesélsz róla, érezhető, hogy milyen szoros közöttetek a kapcsolat, és hogy a világ egyik legédesebb kislány, édes anyukája vagy. Tudod, őszintén mondom neked, hogy minden apró kis történet, finom kis részletei után csak egyre jobban érzem a vágyat, hogy megismerjem. Hogy hazavigyem hozzá az anyukáját. Bevallom, megfordult a fejemben, hogy foglyul ejtelek, és nem engedlek... hm.. mennyire kecsegtetően hangzik, nem igaz? És még romantikusnak is nevezhető – felnevetek az abszurd gondolkodásán, ami most nagyon is jól jön, még ha csak viccelődik is velem a jobb kedv érdekében. – Talán idén karácsonykor nekem is jutna egy forrócsoki?

Felnézek rá a még nagyon is korai reggeli, homályos időben. Az arcának éleit tökéletesen látom, ahogyan a szemének is a csillogása is kitűnik. A kezén támasztja meg a fejét, így néz le rám, arra a nőre, aki már talán annyiszor elsírta magát a karjaiban, mint nevetett. Talán, már körülmények között még próbálnám menteni a menthetőt, de azt hiszem, hogy most az érzelmeim kimutatása csak is a legjobb felé sodor. A tudat, hogy már csak tényleg órákban is számolható akár, hogy Liziet a karjaimba vonjam, leírhatatlan érzés.

– Valószínű, hogy akad még egy bögre majd valahol a szekrény mélyén, ami rád vár – szólalok meg kissé már vidámabban, és nagyon hálás vagyok emiatt Harrynek.

– Már is sokkal jobban vissza szeretnék térni az angol földre – sóhajt fel, s ölelésébe von, míg a szája a halántékomat súrolja.

– Valószínű, hogy ez határozta meg – nevetek fel halkan. – A családod biztosan aggódik már érted.

– Kétlem – fordul a hátára egy mélyről jövő sóhaj kíséretében. – Nekem Gemmán kívül nincs senkim.

Most én vagyok, aki a könyökein támaszkodva meg pillant le rá. A haját kiseprem az arcából, s a borostás állvonalán is végigsiklik, úgy ahogy az ujjam.

– Biztos vagyok abban, hogy nagyon is aggódik érted.

Enyhén bólint, a szemeimbe néz.

– Valóban mindennapi eset volt nálunk, hogy beszéltünk.

– Harry, ne legyél kishitű. Ő a testvéred, és biztos vagyok benne, hogy a barátaid is, akik igen közel állnak hozzád, melletted vannak, nagyon is aggódnak érted, hogy nem érkezik semmilyen hír felőled. Lehet, hogy csúnya, amit mondok, de szerintem te is tudod, hogy minden hír jobb a bizonytalanságnál. De mi tudjuk, hogy nagyon is élünk, és megyünk előre töretlenül, hogy visszajussunk a szeretteinkhez. És hidd el, hogy ennek is meglesz a jutalma. Egyszer a karjaidba ölelheted majd.

– Nekem kellett volna egy lelkesítő beszédet tartanom – simítja végig az ujjával a területet, ahol nemrég még a könnyeim szántották végig az arcomat.

– Semmit sem kell neked tartanod. Ne érezd kötelességednek, mert én elsírtam magam.

– Lizie nem is kívánhatna magának jobb édesanyát.

– De, kívánhatna, aki nem a háborút, hanem őt választja.

22.Fejezet★Kipukkadt buborék

K R I S T I N A

Már igen szürkület uralkodik, így megállunk, s mindenki egy kijelölt helyen elkezdi lassan felállítani a sátrát. Louisa és Rick kellő közelségben helyezik el a sajátjukat, így Liamék sem mennek messze, szerencsére. Még mindig nem igazán tudok kibékülni ezzel a helyzettel, és azt hiszem, hogy nem is fogok, annak ellenére, hogy tudom, ők is menekültek, s céljuk ugyan az, mint a miénk.

Bármennyire is nem jöttünk ki túlságosan is jól a laktanyán, és úgy érzem, hogy most sem fogunk nagy barátnőkké válnunk, még sem teszek bármilyen epés megjegyzést. Kétlem, hogy bárkinek most egy ilyesfajta problémához lenne kedve, mint egy értelmetlen, semmit jelentő vita. A szemeim előtt csak is azt tartom, hogy mielőbb, épségben jussunk a kikötőbe, onnan pedig vissza Angliába, a biztonságot jelentő földre.

Mindent a szokásosnak nevezhető rutinom szerint pakolászok el a sátor belsejében, abban reménykedve, hogy holnap már az ágyamat vetem be, s a karjaimba húzva Lizievel hajtom álomra a fejemet.

– Rendben vagy?

Felpillantva Harry zöld szemeivel találkozok. A sátor előtt guggol, kezével széjjelebb húzva az anyagot, s a homályos, élettelen fényben mered rám. Beljebb csúszik, de csak a térdén állapodik meg, s egyáltalán nem törekszik arra, hogy még közelebb csússzon hozzám.

– Igen, persze, csak még rendet raktam, amíg látunk.

– Tudom, hogy Louisával a kapcsolatotok nem indult fényesen, és én is inkább maradtam volna négyesben, de Rick a társunk, Louisa pedig hasonlóan hozzád és Niallhez..

– Hé, tudom Harry, tisztában vagyok vele, bár nem tagadom, hogy szívesen elhagynám őket valahol – rántom meg a vállaimat, mire felnevet és a kezével magához ránt.

– Járulékos veszteség?

– Na jó, ne vicceljünk ilyenekkel – nevetek fel.

Harry keze az arcomra csúszik, majd a számon simít végig, s közelebb hajol. Elmosolyodok, de el is fordítom a fejemet, így a mellkasához simulok. Felmordul és az állam alá csúsztatja a kezét. Ismételten megpróbál közeledni, de most hátrálni kezdek, amennyire a derekam köré fonódó keze engedi.

– Menjünk vissza a többiekhez inkább – felelem, s elé ülve, a cipőimet visszaveszem.

Furcsállóan méreget, majd feláll, s engem is felsegít. Ösztönösen húzom összébb a becipzározatlan kabátomat a testem körül, s lépkedek előre a már megrakott tűz irányában, amely a halk beszélgetés ellenére is tisztán hallható, ahogyan pattog. A fénye egyre nagyobb árnyékot vet, míg Louisa előtte áll, és a kezét melengeti.

Harryre nézek, aki csak maga elé meredve lépked, kezeit a zsebeibe süllyesztette valószínű már akkor, amikor a sátor mellől elléptünk. Érzékeli a fürkésző szemeimet, így letekint rám. Mélyen felsóhajt, majd a vállam köré teszi a kezét, s az oldalához húz. Meleget ad, és kap, és a közelsége megnyugvással tölt el, annak ellenére, hogy feszültnek érzem, s az izmai sem éppen lazának nevezhetőek. Lépteink alatt, most sem maradnak csendbe a száraz természeti jelenségek, s hangot adnak a többieknek a közeledő lépteink felől.

Egy átlagos csevegés veszi kezdetét, ahogyan Harryvel letelepszünk. Egyik oldalamon ő, míg a másikon Niall foglal helyet, aki elmosolyodik, és egy kocka csokoládét nyújt felém. Kérdően nézek rá, ő viszont egy kacsintással tudja le az egészet. Leharapom a felét, majd lassan kezdem el élvezni az ízeket. Nem igazán voltam soha a nagy csokoládé evő ember, de azt hiszem, hogy most nagyon is örülök ennek a falatnyi csodának.

– Mi az? – csúszik Harry keze a combomra, ahogy felé fordulok. – Honnan szereztél csokit? – nyög fel elég halkan ahhoz, hogy a többiek ne hallják, de elég hangosan, hogy én tökéletesen a sóvárgás legkisebb mértékét is kihalljam.

– Szeretnéd? – nyújtom felé a kocka másik felét, ami még a kezembe pihen. Nem felel, tekintete az enyémébe mélyed. – Már a felét megettem.

Mondom, hogy még véletlenül se forduljon meg a fejében a lemondás, én pedig szívesen osztozok vele ezen a pillanatnyi mámoron. Felé nyújtom a kezemet, ő pedig elveszi az édességet és már a rózsaszín ajkak között el is tűnik. Elmosolyodok újra, s figyelem, ahogyan drámaian lehunyja a pilláit, míg az ízeket élvezi. Felnevetek, a vállára hajtom a fejemet, az ő keze a derekam köré fonódik, s a hajamba csókol.

★

A szokásos, íztelen vacsoránkat követően felállok, az elgémberedett lábaimat kinyújtóztatom, míg Rick visszavonul, ahogyan Liam is. Már valószínű, hogy nagyon is későre jár, az én ásításaim is kellően megsokszorozódtak már, a látásom egyre homályosabbá válik, míg a hideg csak egyre jobban közelít a nulla felé. Ujjaim a kabátom ujjaiban tűnnek el, s érzem, hogy az arcomat is már pirosra csípte a szél, még is megállok, s a Hold felé bámulok, amely minden éjjel szemtelenül pillant le ránk.

– Kristina.

Nevem hirtelen, váratlan hangzásán összerezzenek és a vállam felett hátra pillantok. Louisa alakja rajzolódik ki, így ösztönösen lépek hátrébb, messzebb a folyótól.

– Tudom, hogy nem igazán kezdődött jól a kapcsolatunk... – sóhajt fel. – Szóval, sajnálom. Most kétlem, hogy bárkinek is szüksége lenne bármilyen ellenségeskedésre.

– Én nem emlékszem arra, hogy most ellenséges lettem volna – fordulok felé, hogy ne váljon személytelenné a beszélgetésnek titulált valami.

– Hozzám sem szóltál – mutat rá a valóságra.

– Valóban – értek egyet. – Semmi mondandóm nem volt.

– El kellene ásnunk a csatabárdot. Itt most a túlélésünkről van szó, és senkinek sem kellenek még pluszban ellenségek, szerintem.

– Igen, senkinek sem kellenek felesleges ellenségek – bólintok. – Értékelem, hogy kezdeményeztél, de remélem, hogy semmi barátság felé sodródó képzeleted nem volt velünk kapcsolatban.

– Nem lehetne, hogy fátylat borítsunk a múltra?

– A hazudozás nem az én asztalom, szóval biztosíthatlak róla, hogy inkább vagyok két lépéssel hátrébb tőled, mintsem közelebb hozzád. Nem igazán nyerted el bennem azt a minimális bizalmat sem, és emiatt nem igazán okolhatsz, valljuk be. Számomra a tábor falai között is túlélésre ment a dolog, ez nem változott jelenleg sem. Mielőbb szeretném, ha már a kikötőben lennénk, egy hajón, amely átvinne bennünket az angol partra. Bízom abban, amit a fiúk állítanak, és, hogy hamar már nem itt fogunk sétálgatni egy kopár erdőben, attól rettegve, hogy pár katona mikor is lézeng erre.

– Én csak Harry megszállottja voltam – veti oda kurtán.

– Észrevettem.

– Látom, ti egészen összemelegedtetek.

– Erről szeretnél beszélni? Csak mert, ahogyan már említettem, messze állunk a barátság fogalmától.

– Csak egyszerűen nem lepett meg, hogy már is ennyire közel vagytok egymáshoz. Gondolom párszor még szeretnétek élvezni a csodás perceket, amíg a buborékotok ki nem pukkad.

– Tessék? – hitetlenkedve meredek rá. – Nekem nincs ehhez türelmem.

Ellépek mellette, annak a reményében, hogy reggelre felszívódik, és már nem lesz itt. Hogy nyugodtan, négyesben tudjuk folytatni a menetelést a kikötő felé.

– Chris vajon mit gondolna arról, ha látná, hogy a lányod otthon van, semmit nem tudsz róla, te pedig itt flörtölgetsz?

Megmerevedek a név, s az információk hallatán. Visszapillantok rá, nagyot nyelek.

– Mit mondtál?

– Azt, hogy Lizie édesapja, Chris, valószínű forogna a sírjában, ha...

A kezem hevesen, nagy erővel találja el az arcát. Égő érzést hagy rajtam is az ütés, míg ő felszisszen, s az arcához kapja a kezét.

– Honnan tudsz ezekről? – lépek feléje, és a felkarját meg is ragadom. – Honnan tudod ezeket? Válaszolj!

A hangom keservesen, dühösen és elég hangosan szólal meg az éjszakai csendben. Az sem érdekel, ha illetéktelen személyek hallják meg, semmi sem, csupán, hogy ez a kígyó még is honnan a fenéből tud ennyi mindent rólam, s azokról az emberekről, akik nekem a mindent jelentik.

– Hé, mi történik? – Harry fogja meg a kezemet, ezzel elhúzva a lánytól, aki mellett Niall tántorodik meg.

– Beszélj! Basszus, most mondjad!

– Kris, nyugodj meg – szorít magához Harry. Szemeimet könnyek lepik el, és vissza akarok lépni a lány irányába, aki mocskos tekintettel néz vissza rám.

– Mi történt itt? – Niall pillant a mellette levő lányra, aki még mindig az arcát dörzsöli.

– Csak beszélgettünk, de ezt még megbánod – sziszegi, s hátat fordítva a fák felé indul. Utána lépek, de Harry visszaránt magához, s szembe fordít magával.

– Mi volt ez?

– Semmi, semmi...

Harry a vállam fölött, gondolom Niallre pillant, mire a mellkasának döntöm a fejemet, s a verdeső szívemet igyekszem lenyugtatni. Szemhéjaimat szorosan hunyom le, majd hagyom, hogy Harry vezetni kezdjen. Szorosan fog, védelmezően ölel át, míg a lépteim az övéit követik le.

– Nyugodj le – mormogja halkan. – Másszunk be a takaró alá, oké?

Lerúgom a cipőimet, s bemászom a sátor mélyére. Harry elpakolászik, a felesleges ruháktól megszabadulunk, s úgy követem a takaró alá. Hátat fordítva neki helyezkedek el, de hagynom, hogy a nyugalmat jelentő karjaiba vonjon, s lassan ringasson. Semmi komolyabb nem történt, még is sokként értek Louisa szavai.

– Elmondod?

Felsóhajtok, halkan beszélni kezdek, úgy, hogy még én is kételkedem abban, hogy meghallja-e a szavaimat, s megérti, hogy engem miért is rengetett meg a lány kijelentése. Keze a takaró alatt az enyémét találja meg, s maga alá fordít, az arca az enyémé fölé kerül, s a hajamat kezdi simogatni, mintha egy riadt kislány lennék.

– Van fogadalmad róla, hogy honnan tudhatja?

– Nincs. Rajtad és Niallen kívül senki nem tud rólunk, legalábbis innen, én ebben a hittben voltam egészen idáig.

– Ne foglalkozz vele. Tudom, hogy fájdalmas amit neked mondott, még ha teljes mértékben nem is tudom átérezni, de ostoba. Arra gondolj, hogy pár napon belül a kislányodat ölelheted, és csak egy kellemetlen emlék marad ez az időszak. Na jó, némi megfűszerezett pillanattal kiegészítve – nyom egy puszit a számra.

Az izmai feszesebbé válnak, ahogyan magához von, s bár nem mondja, tudom, hogy őt is aggasztja a helyzet.

21.Fejezet★Összetartás

K R I S T I N A

Fogalmam sincs, hogy újabb hány kilométert sikerült megtennünk a két napban, amit a hátunk mögött tudhatunk, de azt hiszem, hogy visszamenőleg is már behajtottam magamon a kimaradt sportnapokat. Olykor a fegyverek hangja még mindig megüti a fülünket, vagy inkább újra. Már magam sem igazán tudom. Csupán annyi lebeg a szemeim előtt, hogy közeledünk a célunk felé, közeledünk vissza a családunk felé, s a régi életünk felé, ami ennek az időszaknak köszönhetően még jobban megpecsételt lesz, mint eddig.

Az idő lehűlt még jobban a kelleténél, és a mocskosság érzése a bőrömön még jobban taszít a gondolataimban. Bármit megadnék azért, hogy Liziet a karjaimba vonjam, szorosan öleljem, kacagó arcát puszikkal halmozzam el, majd egy kád, szinte már égető víztömegben áztassam magam hosszú perceken át. A cipőmet már kemény porréteg takarja, s a sár sem éppen kerüli el a lépteimet a latyakos talajon. A fák lombozatának hiánya engedni látni a szürke égboltot, ami egyáltalán nem kegyelmez nekünk, s a reszkető szélfúvás sem éppen szelíden suhan el mellettünk. Semmi különösebb látnivaló nem tárul elénk a gyaloglások során. A folyó mellett maradunk, tisztán hallani a víz áradatát, de nem látjuk tisztán a sűrű fatörzseknek köszönhetően. Liam és Harry egyet értett abban, hogy vigyáznunk kell, s még itt sem vagyunk biztonságban, nem fák nélküli területen.

– Minden rendben?

Niallre pillantok, aki méregető tekintetével az arcomba bámul. Nem igazán éreztem, hogy ennek az egésznek itt lenne az ideje, és, hogy bármit is meg kellett volna osztanom vele, annak ellenére, hogy milyen kapcsolatban is állunk. Harry és én azt hiszem, hogy sodródunk az árral, s próbálunk a kemény napokba némi boldogságot csempészni a másik irányába. Azt hiszem, hogy a legjobb megoldása annak, hogy teljesen magunkba forduljunk, hitünket elvesszük.

– Persze, miért ne lenne? – homlokom ráncba szalad.

– Nem gondoltam volna, hogy ilyen könnyen azért összejöttök Harryvel.

– Mi van? – túl hangosan kiáltok fel, s a pár méterrel előttünk sétáló két katona felénk is pillant. Harrynek innen is tökéletesen látszik az arcán az értetlenség, de nagyon remélem, hogy valóban semminek sem a fültanúi. – Niall, ne beszélj rólam úgy, mintha valami könnyűvérű lány lennék, kérlek. Szerintem te vagy az egyik, aki pontosan tudja, hogy min mentem keresztül, és, hogy...

– Igen, tudom – szól közbe most már sokkal halkabban. – Csak egyszerűen meglepett a dolog.

– Niall, nem értelek, ne haragudj. Véleményem szerint semmi rosszat nem tettem, így felesleges ez a felhajtás, amit most itt végrehajtasz. Annyiról van szó, hogy próbálunk némi boldogságot csempészni ebbe az időszakba. Igyekszünk túlélni, és attól, hogy nem rettegve fekszünk a sátorban, hogy vajon mikor is törnek ránk, és húzzák meg a végső ravaszt, ahogy a célkereszt rossz végére kerülünk, semmi baj nincs. Mind a ketten felnőttek vagyunk.

– Igen, ne haragudj, tényleg, csak nagyon aggódom, és nem szeretném, ha újra sérülnél.

– Igyekszem nem el határolni magamat, ez talán annyira rossz lenne? Soha nem gondoltam volna, hogy tartozom neked bármiféle elszámolással is bármilyen tettem után – nevetek fel, s a zsebeimbe jobban belecsúsztatom a kezeimet, hogy a reszkető szél ne támadja őket.

– Csak aggódóm, oké? – sóhajt fel. – Megmondom őszintén, hogy soha nem gondoltam volna, hogy azok után, amik Chrissel történek, még egy katonát közel engedsz magadhoz.

A rég hallott név hallatán felkapom a fejemet, nagyot nyelek, s a szívem fájdalmasan sajdul meg. Az emlékek akaratlanul is elárasztják a fejemet, s érzem, hogy ennek nem lesz jó vége. Igyekeztem mindig is, a gyászidőszak letelte után, már ha, annak egyáltalán egyszer vége szakad... összeszedni magam, s erősnek mutatkozni csak a kislányom, a kislányunk miatt is, aki a legcsodásabb ajándék, amelyet az eddigi életem során kaptam.

A kanadalló előtt, a földön ülve a bolyhos, hófehér szőnyegen, egy újabb adag fagylaltot kanalazok a számba. Ez az a nyalánkság, ami nálam évszaktól teljesen függetlenül is megtalálható a hűtőmben, hogy bármikor, előszeretettel tudja fogyasztani, amikor csak valami édesre vágyom. Odakinn a város már sötétségbe borult, pedig még csak igen korai esti órát tudhatunk a magunkénak. Semmi különösebbet nem csinálok, mindössze a pattogó tűzre meleget, amely olykor melegséggel nyaldossa meg a csupasz lábaimat, amelyeken ismételten nem pihen semmiféle meleg zokni. Nem tudom itthon elviselni, bármennyire is kellene a hidegebb napokon, egyszerűen lehetetlen, hogy a lakásunkon belül bármiféle zokni is a lábaimon legyen. Az ujjaimat kissé megmozgatom, s egy újabb kanál, édes mogyorófagylalt landol a számban. Már nem sok van az üvegtálkában, s a kezem, és a kandalló melege azt is valamilyen szinten elolvasztotta már, amiért sohasem rajongtam.

Felkapom a fejemet, s oldalra pillantva megcsodálom az én nem rég hazatért katonámat, aki egy törülközővel a derekán slattyog kifelé a fürdőszoba falai közül. A haját egy másik fekete törülközővel törli szárazra, amely kontrasztban áll hófehér, csodásan nedves bőrével. Felsőtestét több összeforrt seb is megjelölte magának az idő során, de azt hiszem, hogy ez még több pozitívum, mintsem negatívum. Arcán édes mosoly ül, majd a meleg anyagot hanyagul a kanapára ejti, s ahogy van leül mellém. Ujját a tálkába nyomja, s megízleli az elolvadt fagylalt, enyhén hűs, finom ízét. Friss illata az orromba kúszik, s tekintetem megállapodik a felsőtestén, melyen vízcseppek versenyezve száguldoznak, míg a dereka köré csavart anyagban el nem vesznek. Egyik kezét körém teszi, a kanapén pihenteti, s az ujjai édes cirógatásba kezdenek a bőrömön. Közelebb hajol, a frissen mosott hajamba nyomja az orrát, s mélyen beszippantja az enyhe kókusztól illatozó tincsek finomságát.

– Meg fogsz fázni.

Kezével eligazgatja a hajamat, ajkait a fülem mögötti kis bőrfelületre nyomja, majd mormog valamit, de a szavai értelme nem igazán jut el teljesen hozzám. Forró ajkai perzselik a bőrömet, s az alapból is gyors tempót diktáló szívem, most még nagyobb ütemet kezd el járni.

– Hagynád? – suttogja a bőrömbe, én pedig leteszem kicsit odább a tálkát, mielőtt az felborulna, bár valószínűsítem, hogy teljesen hidegen hagyna.

– Megfontolandó.

– Tény, hogy csábító ajánlat, hogy a nővérkét játsszad itthon – mosolyát a bőrömön érzem, s az én szám is egy széles mosolyra húzódik, míg a szemhéjaim kellően lecsukódnak. – De az a megoldás sem rossz, ha most felmelegítesz.

– Chris – fordulok felé, kezem az arcára csúszik.

Még csak pár órája érkezett haza, és még nem igazán fogtam fel, hogy itt van, hogy a kezei a testemen járnak, a csókja perzseli a bőrömet, s a szavai a lelkemig hatolnak.

Tekintetünk találkozik, enyhén borostás arca karistolja a tenyerem bőrét, de nem igazán érdekel, csak, hogy tapinthassam, hogy érezhessem, s, hogy addig öleljen, ameddig csak tud. Megcirógatja az arcomat, a számra hajol, s az ajkai lágyan, türelmesen érintik meg az enyémét, míg beletúr a hajamba, és még közelebb von magához, hogy a levegő se álljon közénk.

Hirtelen térek magamhoz, amikor is nekiütközöm valaminek. Enyhén megrázom a fejemet, az arcomon legördülő cseppet azonnal letörlöm, s megköszörülöm a torkomat, míg érdeklődve figyelem, hogy Harry miért is tette ki elém a kezét, ezzel megálljt parancsolva nekem. Tekintete az enyémmel találkozik, és nem kell semmit sem kérdeznie, tudom, hogy a hogylétem felől érdeklődne, így csak bólintok, s megpróbálom összeszedni magam még mindig kicsit értetlenül a dolog előtt állva.

Ajkai elé teszi az egyik ujját, ezzel mutatva, hogy maradjak csendbe. Nagyot nyelek, ő pedig elveszi a kezét, s az enyémét ragadja meg, míg a másik kezében a fegyvere jelenik meg, és már is tudatosul bennem, hogy nem csupán megállított poénból. Oldalra pillantok, és Niall és Liam már nincs mellettünk, s Harry is beránt egy fa mögé, amely kétlem, hogy teljesen eltakarna bennünket, de nem teszem szóvá. Mellkasa az én mellkasomnak nyomódik, a hátam a fa kérgéhez nyomódik, s még a levegőt is halkabban próbálom venni, még igyekszem nem kérdéseket feltenni.

Léptek hangját hallom, és e félelemmel tölt el. Harry még mindig fogja a kezemet, míg időnként kipillant a fa törzse mögül. Az oldalprofiljára vezetem a pillantásom, de a háttérben Niall és Liamet vélem felfedezni, akik hasonlóan egy-egy fa mögött húzzák meg magukat. Niall kezében is egy fegyver lapul, s meglep, ahogyan ő is ki-ki les a fa takarásából. Én megmoccanni se merek, a fejemet hátravetem, és mélyen igyekszem magam nyugodt lélegzetvételekre kényszeríteni.

Harry rám néz, a kezemet finoman megszorítja, aztán a homlokát az enyémének nyomja. Tekintetünk találkozik, szemeiből nem tudom kiolvasni, hogy mit is gondol, és most ez is minimális félelemmel tölt pluszban el.

– Nyugalom – suttogja, szinte már hang nélkül formálják ajkai a szavakat. Lehajol, minimális puszit nyom a halántékomra, mire a szemhéjaimat lehunyom.

Ujjainkat egybefonja, s ez a tette minimálisan csillapítja az őrület határára ért szívverésemet. A léptek egyre közelebbről hallatszódnak, a szemhéjaimat szorosan lehunyom, s nagyon remélem, hogy észrevétlenek tudunk maradni.

– Basszus – sóhajt fel, és kilép a fa rejtekéből, és pedig döbbenten nézem. – Rick!

A név hallatán én is kilépek, bár az ellenségemnek is tekinthetném őt. Harrybe ösztönösen karolok bele, valamiféle menedéket remélve. Lepillant rám, majd a kezét a derekamra csúsztatja. Louisa Rick mellett egyik lábáról a másikra áll, billeg, s eléggé nyúzottnak, mocskosnak tűnik. Külseje zilált, arcát néhol sárfoltok tarkítják.

– Jó ismerős arcokat látni – feleli kurtán, s Liam és Niall is csatlakozik a négyesünkhöz.

– Hogy hogy a menekülő úton haladtatok? – Liam azonnal a kérdőre vonja őket.

– Itt vagyunk, nem tudunk eljutni a kikötőig, mert utánunk jöttek, így letértünk az útról, ahogyan még sokan mások, és most próbáljuk elérni a kikötőt és abban reménykedünk, hogy lesz egy komp, ami átvisz a túlsó partra bennünket – feleli Louisa.

Harry biccent és elteszi a fegyverét, ahogyan a többiek is.

– Rendben. Tudtok valami bővebb információt a táborról?

– Semmit – mondja Rick. – De, ha nem gond, haladhatnánk együtt tovább. Minél többen vagyunk, annál jobban meg tudjuk védeni magunkat.

Harry teljesen az oldalához von, és ez a gesztus nagyon is melegséggel tölti el a szívemet. Tudom, hogy igazuk van, és nem csak a saját dolgaimat kell előtérbe helyeznem, de hazudnék ha azt mondanám, hogy túlzottan is jól érzem magamat a páros társaságában.

– Tudom, hogy nem alakult jól a kapcsolatunk, de össze kell fognunk, ezt be kell látnotok – Rick tovább érvel.

Liam és Harry összepillant, némán váltanak szót egymással, aztán felsóhajt a mellettem álló férfi, és bólint.

– Rendben, menjünk tovább, már nem sokáig tudunk haladni mert esteledik. Igyekezzünk!

Harry újfent a kezemért nyúl, és maga mellett tartva indul el az eddig is tartott irányba.