45.Fejezet★Düh, harag, kétség

 K R I S T I N A

Úgy érzem magam mostanában, mint valami tornádó. Annyiszor söprök végig a laktanyán nagy elánnal, hogy még magamat is meglepem vele. Többen valószínű, hogy őrültnek tekintenek, és valószínű, hogy igazuk is van, de ez az a dolog, ami teljesen hidegen hagy. Soha nem foglalkoztam, nem adtam mások véleményérére, és nem most fogok változtatni ezen szokásomon.

Szerintem itt már annyira megszokták ezt a látványt, hogy senkinek sem tűnik fel, hogy Ken irodája irányába rohanó léptekkel közeledek, ziláltan, hevesen dobogó szívvel. Hasonlóan, mint korábban, csak felrántom a nehéz ajtót, és berontok az irodájának falai közé. Meglepődőm, mert nincs benn, pedig ő ritkán hagyja el a helyiséget, hacsak nem haza megy. 

- Kent keresed? – Kellyvel találom magammal szemben. 

- Nem tudod, hogy merre találom?

- El kellett mennie valahova. Ma már nem biztos, hogy visszajön.

Meglep, hogy ennyi mindent tud, mert Ken nem azaz ember, aki bárkinek az orrára köti a dolgokat, főleg nem azzal kapcsolatban, hogy mikor, hova, és mennyi időre megy el. 

- Rendben, köszönöm – becsukom az ajtaját és a kijárat felé indulnék, de Kelly megragadja a karomat. – Igen?

- Tudod, hogy itt vagyunk neked, ugye?

- Tudom – húzom ki a kezemet a szorításból, és a hátam mögött hagyom.

Hurrikánnak érezem magam, és egyben őrültnek. Fogalmam sincs, hogy mi a fene zajlik itt, de abban biztos vagyok, hogy már mielőbb ki akarom deríteni, és véget vetni ennek az őrültségnek. 

Bepattanok Harry autójába, és már el is hagyom a laktanya területét. Már nagyon elegem van ebből. Folyamatos megjelenésem itt csak felidézi az emlékeket, amik azért még elég frissek, de már felejteném el. 

A következő állomásom viszont az a ház, ahova már hosszú ideje be se tettem a lábamat. Nem tudom, hogy mennyire jó ötlet megjelennem, de már ezt sem igazán érdekel. Annyira immunis lettem az emberekre, az érzéseikre. Mondhatni, hogy valójában önző. Békét akarok az életemben. Az életünkben. Miért olyan borzasztó nagy kérés elérni, hogy végre nyugalomban nevelhessem a lányomat, hogy boldog lehessek Harry oldalán, hogy végezzem a munkámat, és ne ilyen múltbéli sötét dolgokkal keljen foglalkoznom. 

A legnagyobb sebességgel megyek, ami megengedett, még a sárga lámpa végén is átcsusszanok. Próbálok ésszel menni, de annyira zavart vagyok, válaszokat akarok, semmi mellébeszélést. Csupán egyenesen kimondva a valós dolgokat, mert minden csak katyvasz, a levegőben lóg, és tudatlannak, átverve érzem magam.

Leparkolok a lélegzetelállító ház előtt, ami már évek óta az életem része, de még sem sokat jártam itt. Lizie sokszor járt itt Chrisel, én is azért részt vettem ebédeken, családi vacsorákon, de soha nem tartozott a kedvenc programjaim közé. 

Kiszállok, és ismét arra leszek figyelmes, hogy rohanok. A lépcsőn felsietek, és már a csengőre is tenyerelek a monumentális bejárat előtt. Annyira már giccsesen otthon hatása van az egésznek, és a tökéletességet akarja mutatni, hogy szinte már hányingerem támad. Valószínű, hogy emiatt sem szerettem ide tévedni szabad pillanataimban, s emiatt sem jöttünk ide Lizievel.

- Ms.Bazan – Mary tárja ki előttem az ajtót.

- Clara itthon van? Esetleg Ken? – lépek be a házba és a tekintetem azonnal körbejárja az előteret, és a nappalit.

- Azonnal szólok az asszonyomnak, foglaljon helyet – int a nappali irányába.

Bemegyek a rengeteg családi képpel borított helyiségbe. Semmit sem változott. A kandallón ott pihennek a régi képek. A lányom sok boldog pillanatáról, Chrisről, gyermekkoráról, s a lányával is. Én is egy-kettőnk feltűnők, s ennek konstatálása nem éppen tölt el boldogsággal.

- Kristina! – Clara olyan lelkesen jelenik meg, hogy összerezzenek a hangja hallatán. 

- Ne haragudj, hogy így betörtem – lép hozzám, és két puszit nyom az arcomra. – Ken esetleg itthon van?

- Nincs, a laktanyán van. Ott nem találkoztatok?

Furcsállóan nézek rá, miközben ő hellyel kínál Mary pedig forró teát hoz be egy tálcán nekünk. Megvárom amíg kimegy a szobából, és ismét ketten maradunk, bár még mindig az forog a fejemben, hogy Clara tényleg ennyire nem tud-e semmit.

- Nem, nem találkoztam vele – mondom, aztán megfontolom, de végül kibököm a dolgot. – Clara, én már nem vagyok napok óta a laktanya alkalmazottja. 

- Tessék? – teszi vissza a csészét a kistányérra, és döbbenten néz rám. – Miről beszélsz, kedvesem?

- Felmondtam. Nézeteltérésünk volt, és jobban láttam így.

- De hát nagyon jól végezted a munkád, nincs igazam?

- Nem a munkámmal volt probléma – sóhajtok fel.

- Nem értelek. Kifejtenéd kérlek, akkor? Biztos valami butaság – legyint. – Talán visszamehetnél. Még is csak ott kezdődött minden, az én Chrisemmel.

Fogalmam sincs, hogy mit is kellene mondanom ezzel kapcsolatban. Annyira kedves volt hozzám mindig Clara, hogy nem akarom őt bántani sehogy sem, de nem élhet hazugságban.

- Krsitina? 

Ken hangja megszakítja a gondolataimat, és felhívja a figyelmünket rá. Azonnal keményebbé válok, és felpattanok. Kilépek a volt anyósom mellől, közelebb Kenhez, aki árgus tekintettel figyel.

- Hol van?

- Kicsoda? – szemeimbe néz, de látom rajta, hogy pontosan tudja, hogy kire is gondolok.

- A fiad, Chris! – bukik ki belőle. Annyira tele vagyok a sok szarral, a hazugsággal, a tereléssel, nevezzük bárhogyan is a dolgokat. – Jogom van tudni!

- Te miről beszélsz, drágám? – Clara pattan fel mellém, kezében a porcelán csak úgy remeg. – Ken? Miről beszél Kristina?

- Nem tudom, kedvesem. Megbeszélem vele az irodámban. 

Innt egyáltalán nem kedvesen az említett helyiség felé. Nem akarok botrányt, de lehet, hogy Clara nem is érdemelné meg, hogy minden rá legyen zúdítva, főleg, hogy még én sem tudom, hogy mivel is állunk szemben. 

★

- Elmondod? Vagy találgassak? – esek azonnal neki, amint mögöttünk bezárul az ajtó.

- Ezek szerint megvan az eredménye a vizsgálatnak?

Felnevetek, és járkálni kezdek már idegességemben. Utálom, hogy szórakozik velem.

- Eléggé egyértelmű volt – röhögök fel már kínomban. – Egy üres sírt temettem. Oda jártam ki sírni, búcsúzni, vele beszélgetni. Lizie hányszor vitt virágot az édesapjának, még ha nem is teljesen fogta fel, hogy mi is történ. Kibaszottul ne szórakozz velem, mert elfogyott a türelmem. Ezért küldted el Harryt? Hogy egyedól szenvedjek ebben? 

- Harrynek nem tudom mi köze lenne ahhoz, hogy Chris nincs a sírban. És engem is ez most engem is meglepett, hogy nincs ott a fiam. Ne felejtsd el, hogy az én fiamról beszélsz. És tisztelettel beszélj velem!

Közelebb lépek. Hiába két fejjel is magasabb nálam, felnézek rá, egyenesen a szemeibe. Nem érdekel, hogy mit gondol. Nem félek tőle. Elvesztette a tiszteletet a szemeimben a hazudozással.

- Ha elmondod az igaz, és kiérdemled a tiszteletemet, akkor meg is fogod kapni. Ha pedig kiderül, hogy Chris életben van, nem fogjátok megköszönni mind azt, amit a nyakatokba fogok zúdítani! Úgyhogy minél előbb essünk túl rajta, és mondd a szemembe, hogy semmi közöd ehhez, és nem tudod, hogy hol a fiad! 

- Bolondságokat beszélsz – lép el mellettem.

Lehunyom a szemhéjaimat, kifújom a levegőt, és hitetlenkedve nevetve fordulok utána.

- Mocskosul tudsz hazudni – közelebb megyek hozzá, és az asztalra támaszkodom. – Az unokádnak nincs apja. Leszarom, hogy nekem nincs férjem, de ez a kibaszott játék, már komollyá vált, és ideje befejezni. Üzenem neki, hogy kibaszottul ajánlom neki, hogy előkerüljön.

Kelek ki magamból, míg ott nem hagyom őt. Mérges vagyok-e? Nem kifejezés. Forrok. Fogalmam sincs, hogy mikor hagyta el ennyi düh a testemet, de most tényleg ölni tudnék, ha a kezeim közé kapnám őt.

44.Fejezet★Élet és halál

 K R I S T I N A

Visszhangoznak Lola szavai a gondolataimban. Eddig próbáltam a legpozitívabb maradni, már csak a kislányom miatt is, akinek tudom, hogy boldog az élete, de még boldogabb lehetne, ha Harry visszatérne közénk és az apa szerepet betöltené a lányom életében, amennyire ez lehetséges. 

- Nézd, anyuc!

Visszarázódom a valóságba Lizie hangjára, aki a pódiumon áll, és forog a habos-babos ruhájában, ami csillámos, rózsaszín, és tényleg minden, ami csak kellhet. Annyira aranyosnak, és egyben gyönyörűnek látom. Széles mosolyra húzódik a szám, és érzem, hogy a szemeimben könnyek kezdenek el összegyűlni. Gyorsan pislogni kezdek, hogy elűzzem őket. 

- Gyönyörű vagy, bébi – mosolygok rá, és ösztönzöm, hogy pörögjön, melyet meg is tesz azonnal. – Igazi hercegnő!

- A legcsillámosabb hercegnő! – kapja két kicsi tenyerét a szája elé, és kacag.

Imádom ezt a hangot. Melengeti a szívemet, és még többért könyörög. Kinyújtom a kezemet, mire ideszalad hozzám, én pedig a karjaimba vonom.

- Anyuc, a ruhám – libben el, és a szoknya csak úgy táncol a lábai körül. 

Eltűnik az ajtó mögött, ahonnan jött, és pillanatok múlva Lola lép ki onnan csodás fehér csipkébe burkolva. A szavaim teljesen elállnak. Én nőként is elismerem, ha egy másik nő gyönyörű, és Lola csodásan fest a menyasszonyi ruhában. Felállok, s közelebb lépek, hogy jobban szemügyre vegyem őt. Ismételten könnybe lábadnak a szemeim, amikor látom Liziet az uszályt fogva. Hatalmasat dobban a szívem, s csordultig telítődik. Szélesen mosolyog, én leteszi szépen az agyangot, ahogy Lola megáll. 

- Na, milyen? – néz rám, míg a kezét nyújtja, Lizie megfogja, s együtt pillantanak rám. 

- Csodálatosak vagytok! Ha Liam meglát az oltár felé vonulva, hát biztos vagyok abban, hogy a szavakat se fogja találni sokáig. Nagyon szerencsés férfi, és ezt ő is tudja!

Megölel szorosan, míg Lizie a lábaimat fonja köze a karjaival.

- Na, de ne sírjunk – legyintem le őket. – Ez egy boldog nap lesz, és bár tényleg káprázatosan nézel ki, mosolyogjunk. 

★

- Miért vagy ennyire ellenséges? – Lauren követ a nappaliba, ahol lerogy a kanapéra, míg én próbálok mindent a helyére tenni.

Még mindig a költözés nyomait viseli a lakás, és igyekszem ezt mielőbb felszámolni. Nehezen megy a sok más teendő, és az új munkám mellett, de nagyon igyekszem. Most éppen a húgom az, aki nem éppen könnyíti meg a dolgomat. 

- Ellenséges? – nézek rá komolyan. – Hallod te magad? Nem láttalak mióta, ám bizonyos cikkek még is napvilágot láttak. Most pedig ismételten valami szaftos híreket akarsz.

Felegyenesedem, odalépek hozzá, és leülök mellé a kanapéra. Úgy érzem, hogy annyira gyermeteg fejjel gondolkozik, és ez rettentően fájdalmas. Hallgatom, ahogy mindenfélét locsog, de már erőm sincs erre mind válaszolni.

- Be kell fejezned ezt az egészet. Te eseménynek, felkapható szalagcímnek látod, de ez másoknak az élete!

- Nem vagyok ostoba, ne beszélj velem így! Neked is meg kellene értened, hogy nekem ez a karrieremben hatalmas lehetőség.

- Nagyon igyekszem jó testvér módjára viselkedni, de nem várhatod el, hogy emberek életét becsmérlő cikkeket csak a második helyre tegyem. Arról nem is beszélve, hogy nem éppen olyan téma ez, amit egy forró tea társaságában elkezdjek neked kacarászva mesélni. Nem akarok, erről beszélni.

Mielőtt megszólalhatna, a telefonom csörögni kezd, amiért most roppant hálás is vagyok. Kifújom az eddig benntartott levegőt, ami abban segített, hogy ne robbanjak ki ennél is jobban, és felkapom a készüléket. Kimegyek a teraszra, hogy friss levegő felfrissítse az agyamat, ami zsizseg. 

- Ms.Bazan? Thomas vagyok.

- Igen, már vártam a hívását – támaszkodom a korlátnak. 

- Nem tudom, asszonyom, hogy mire is számított a feltárás után, de előre szeretném figyelmeztetni, hogy megrázó lehet, amit közölni fogok. Ha esetleg nem megfelelő...

- Mondja, kérem – sürgetem, és a szívem már most gyorsabban ver. 

Ujjaim a fémkorlátra fonódnak, míg arra koncentrálok, hogy a férfi beszél. Egyszerűen nem hiszek a fülemnek, s többször is visszakérdezek, hogy jól hallottam-e, amit mondott. Kiesik a készülék a kezemből a kemény padlóra, és még tovább pörögnek bennem az elhangzottak. 

- Kris, mi a baj? Mi történt? 

Úgy érzem, hogy megsemmisülök teljesen. Hogy az egész életem egy kabaré, aminek én csak egy alkotó eleme, egy bábja vagyok. Egy használati tárgy. 

- Kristina, beszélj – rángatja meg kissé a kezemet, mire én kirántom magamat a szorításából és elindulok vissza a lakásba. – Mondd el! Kérlek, megijesztesz!

- Él – ennyi hagyja el a számat.

- Kicsoda él? 

Értetlenkedik, s sietős lépteit hallom mögöttem. 

- Chris él!

Kiáltom el magam, miközben felkapom a kulcsot, és elhagyom a lakásomat magam mögött hagyva a húgomat. 

43.Fejezet★Sebes golyók

 H A R R Y

Lövés hangja visszhangot ver a sűrű erdős közegben. Lebukom az épület mögött, Liamre nézek, aki szinten rám pillant. Biccent, én pedig felugrom, és sorozni kezdem az előbukkanó pár amatőr katonát. Visszabukom, és most Liam és kioszt pár golyót. Vér és ólom szaga keveredik a levegőben, s hamar rájövök, hogy a fémes szaga belőlem jön.

Lepillantok a combomra, mely külső fele az ide tartó úton ki lett lőve valamelyik nyomorultnak köszönhetően. 

Bassza meg.

Kinézek a fedezék mögül, és látva, hogy tiszta a terep, Liam is meggyőződik róla és kúszni kezdünk a másik épület mögé, ahol be tudunk futni az erdőbe, s ki egészen a fák sűrűjében a partokig, hogy a hajóra vissza szálljunk. 

- Kurva életbe! – hasalok le, teljesen, ahogyan fegyverek hangos dörrenése hasít a levegőbe ismételten. Hogy ezek nem tudnak végre kifogyni a kibaszott lőszerekből!

- Rendben? 

- Kiherélem őket.

Liam elvigyorodik, a kosz csak úgy húzódik az arcán. Mind a ketten kivetődünk, és sorozni kezdjük az ellenséget. Lehull a földre, a teste megrándul a lövéseknek köszönhetően. Igyekezni kezdünk a téglafal mögé, és sikeresen be is érünk a sáros földrengetegben. Szusszanunk, bár erre nincs idő, így némán Liammel kommunikálva már is iramodni kezdünk az erdő mélyére.

Az erdő terepén nem éppen javasolt a futás, ám a tempó annál inkább. Figyeljük a talajt, a környezetet, és igyekszünk a leghalkabbak lenni, amennyire tőlünk telik. Persze a csizmáink alatt a faágak, levelek meg-meg roppannak. A szél feltámad, én pedig azt kívánom, hogy bárcsak Kris mellett lehetnék egy meleg otthonban. Bármennyire is vagyok elkötelezett a munkám iránt, most inkább egy kanapén heverésznék, egy kandalló melegében. 

Egy érzékeny pöcs lettem.

Még is jó érzés ennek lenni.

★

Ledobom magamról a sok ruhát a kabinomban és az orvosi szoba felé veszem az irányt, hogy összefoltozzanak. Nem mintha annyi kedvem lenne hozzá, de vérző testtel nem lehetséges, hogy terepre menjek. Őrült szabály, de még is ez van. 

Lerobogok a lépcsőn, és felrántom az ajtót. Niall felpillant rám, éppen egy tapaszt tesz egy másik tiszt mellkasára. Valószínű ő is szerzett pár öltést. Beljebb lépek, míg Mody elhagyja a szobát.

- Mondd, hogy csak beszélgetni akarsz. Kris megöl, ha valami bajod esik.

- Köszönöm, hogy féltesz – lépek közelebb az asztalhoz és elkezdem bontani az övemet, míg le nem veszem a tekintetemet Niallről.

- Megértem, hogy kanos vagy, de kérlek, rossz helyen tapogatódzol – jegyezi meg röhögve. – Kristina rohadt féltékeny lenne rám.

- Pofa be, Niall – tolom le a gatyámat, lerúgom a bakancsot és felmászom az ágyra.

- Legalább nem a farkadat érte.

- Nagyon humoros kedvedben vagy ma. Varrj össze, hogy visszamenjek és szétrúgjak pár segget.

Felsóhajt, a megmosott, lefertőtlenített kezére kesztyűt húz és megvizsgálja a horzsolást. Ujjai hozzám érnek.

- Fogalmam sincs, hogy mikor éreztem utoljára ujjakat magamon.

- Benne maradt a golyó. Ki kell szednem, és nem mehetsz terepre. Nem vagyunk rákényszerítve, elég katonánk van. Ez orvosi és baráti parancs. 

- Nem fogok a kibaszott kispadon ülni – hördülök fel. – Szedd ki azt a szart és hadd menjek a dolgomra. 

Előkerül egy injekcióstű és hamar felmordulok a kellemetlen érzésnek köszönhetően, ami ér. Bár a fájdalom szinte már eggyé vált velem az évek múltán, még is megfeszülnek az izmaim. Egy fém csipesz kerül a kezébe, amivel a sebbe nyúl, és azt hiszem, hogy összefosom magam itt helyben. 

- Te barom, nem hatott még az a szar! 

- Kris ápolását is kibírtad – vigyorog és elenged.

- Fejezd be a baszakodást Horan.

Végszóra Liam jelenik meg.

- Túléli, Niall? – szemléli meg közelebbről az újabb sebhelyem.

- Kutya baja sem lesz, ha nem ugrál itt.

- Megint nagy a pofád? 

- Mindig – javítja ki Niall, és most kezdi el kiszedni a golyót. – Ne mocorogj, mert lehet, hogy más golyó is a csipeszre akad, ha nem nyugszol.

- Akadj le a témáról – hunyom le a szemeimet, hogy ne a két barátomnak nevezett barmot kelljen bámulnom. 

Hallom a fém tálcán a golyó csattanását, aztán érzem, hogy varrni kezdi a sebet. Liam dumál valamiről Niallnek, de engem hidegen hagy, és csak arra várok, hogy végre az utamra mehessek. Utálom a tétlenkedést és az idő pocsékba menetelét. 

- Kész is.

Felülök, és felhúzom a nadrágomat, majd a bakancsot. 

- Merre kell kimennünk? – nézek a társamra. 

- Harry, komolyan mondtam, hogy tarts szünetet. Kristina ki fog herélni téged és engem is, ha bajod lesz.

- Látom nem csak az én asszonyomnak kemény a marka.

- Ezek a poénok már fárasztók. De oké, legyen. Ma nem, de reggel azonnal visszamegyek. 

K R I S T I N A

Lolával a nap egyáltalán nem mondhatnám, hogy unalmas. Mivel a mai napom szabad, így felajánlottam neki, hogy szívesen elkísérem különböző helyekre, melyeken meg kell jelennie, az esküvő miatt. Még csomó minden kiválasztásra vár, ő pedig teljesen izgalomban van.

- Mennyire mennyei – ámuldozik egy frissítő citromos torta után. – Istenem, ilyen biztos, hogy lesz a desszertek között.

- Valóban nagyon finom. Felfrissíti az embert, én is rá szavazok. 

Tovább haladunk, még pár ízt meg kóstolunk, és végül megszületik a lista. Azt hiszem, hogy most az esküvőig nem is fogok enni semmilyen édességet, mert annyira eltelítették az egész szervezetemet. 

- Mondd Kris, őrült lennék? – karol belém az utcán, ahogy az esküvői ruhaszalon felé haladunk. Felkérte Liziet, hogy legyen koszorúslány, így a kislányom olyan boldogsággal veti bele magát a habos ruhákba, hogy azt elmondani sem tudom. 

- Már miért lennél az?

- Mi van, ha történik valami és Liam nem tér haza?

Rá nézek, amint sikerül a kérdését felfognom, hogy átlépjük a szalon küszöbét. Nagyot nyelek, de az eladó már is ránk veti magát, így Lizie és Lola eltűnnek. Elfoglalom a helyemet egy fotelben, és várom, hogy a lányok felvonuljanak előttem, míg a kérdése újra, s újra lejátszódik bennem.