13.Fejezet★Óvatosság

K R I S T I N A

Hajnali öt óra is még alig múlt el, még is a zuhany alatt állok már. Niall még az igazat álmát alussza, de én már így is órák óta forgolódok. Nem igazán jelenthetem ki, hogy sikeresen kialudtam magam. Az oldalam hasogatott, de nem akartam Niallt a kotorászásommal felébreszteni, így a fal felé fordultam, s próbáltam tényleg az álmaimba visszatérni inkább kevesebb, mint több sikerrel. Amúgy sem fordult meg a fejemben, hogy a karcolás nagyobb lehet egy kis felsértett bőrnél.

Hajam egy kócos kontyban ül a fejem tetején, míg forró víz a testemet éri. Kinyúlok a tusfürdőmért, ami teljesen natúr. Nem igazán részesítem előnybe a különféle édes illatú löttyöket. Tenyerem végigsiklik a bőröm felületén, s felszisszenek a csípő érzésre. Oldalamra pillantok, majd a zuhanyfejet odairányítom óvatosan és a fehér habot a sérült területről eltüntetem. Belülről harapok rá a számra, majd elzárom a vizet, s kilépve egy törülközőt tekerek a testem köré. Az anyag hozzám ér, s kellemetlen súrlódás az eredménye. Fogkefémre nyomok a fogkrémből és az utolsó lépéseket is elvégzem a reggeli rutinomból.

Felöltözök, de nem viszem túlzásba. Fekete farmert, fehér pólót és egy hasonlóan sötét kardigánt kapok magamra, míg lábaimat a conversembe bújtatom, a hajamat pedig szoros copfba fogom, hogy ne zavarjon a nap folyamán.

– Niall, ébresztő – húzom el a függönyt azonnal, ahogy kilépek a szobába. Már is a gyenge napfény betör a kicsi helyiségbe. – Niall, muszáj felkelned – ülök le az ágyamra, míg ő felmordul.

– Még öt percet?

– Nem! – nevetek fel, s lerántom róla a takarót.

– Anyu, kérlek.

– Orvos vagy, az isten szerelmére! Ébredj, életeket kell mentened.

– Kisebb karcolások vannak mindig, te is meg tudod oldani – fordul a másik oldalára.

– Ha nem tudnám, hogy már a harmadik x-et is betöltöd lassan, egy hisztis tinédzsernek néznélek.

– És járnál velem? – mormolja a párnája anyagába.

Felnevetek hangosan, telefonomat a zsebembe csúsztatom, s ellépek az ágya végébe. Szőke haja össze-vissza áll, míg fehér pólójának anyaga kissé meg van tekeredve a felsőteste körül. Arcát keményen a párnájába nyomja, míg takaróját a lábai közé szorítja. Felnevetek.

– Lizie helyett úgy látom, hogy téged kell gatyába ráznom.

– Ez nem válasz a kérdésemre.

– Bolond van, de persze. Te lennél a legdögösebb tinifiú, na kifelé az ágyból!

– Ilyen sem volt még, hogy hagytam volna egy alattam levő embernek, hogy dirigáljon – ül fel, s megdörzsöli az arcát.

– Innen megleszel?

Bólint egy ásítás kíséretében, én pedig elmosolyodok, s elhagyom a szobánkat, hogy végre az orvosiba mehessek, amíg senki nincs odabenn. A folyosón égnek a villanyok, de alig egy lélek kószál csupán. Csend van még, s most kivételesen odakintről sem lehet semmit behallani.

A lenti folyosón már többen vannak, úgy látszik, hogy itt soha nincsen nyugalom, s magány. Belököm az ajtaját a pár négyzetméternyi helyiségnek, s a szekrényhez lépek, hogy fertőtlenítőt, és pár szükségesnek vélt dolgot magamhoz vegyek. Kipakolok mindent a szekrény tetejére, s megszabadulok a kardigánomtól, majd a felsőmtől is. Oldalt fordulok a tükörnek míg a kezeimbe veszem a fertőtlenítőt. Mielőtt bármit is csinálnék, közelebb lépek, s megnézem a sebet. Egy csipeszt fogok a kezeimbe. Nem olyan vészes, nem kell varrni, de még mindig fájdalmas sajgást okoz.

Elkezdem megközelíteni az oldalamat a fém tárggyal, de kissé megugrok, ahogyan kivágódik az ajtó. Kíváncsian nézek arra, majd felsóhajtva visszafordulok, amikor Louisa összeráncolt homlokával találom szembe magam. Becsukja maga mögött az ajtót, s a szoba másik felébe megy valamit pakolászni.

– Csak nem vad éjszaka volt?

– Figyelj – fordulok felé. – Nem muszáj nekünk beszélnünk ám. Simán elmehetünk egymás mellett csendben. Ha nem köszönsz, azért sem fogok megharagudni, megnyugodhatsz.

– Én csak barátkozni próbálok – emeli fel védekezően a kezeit. – Különben is, örülnöd kellene, hogy nem szóltam senkinek, amiért elemeltél pár dolgot a múltkor – biccenti félre a fejét egy visszataszító vigyorral az arcán.

– Tessék?

– Tudod, amikor egy táskányi holmit vittél ki innen. Te is csak egy elfuserált ember vagy, aki kihasználja a lehetőségeit. Értem én.

– Fogalmad sincs, hogy miről beszélsz – nevetek fel. – Inkább a saját dolgoddal foglalkozz.

– Akkor akadj le Harryről!

– Mi van? – hitetlenkedve meredek rá, míg számat hangos nevetés hagyja el. – Nagyon el vagy tévedve. De amúgy sem mutat érdeklődést feléd, ha nem vetted volna észre. Bár ebben nem kételkedem, hiszen nem látsz túl a magad iránt érzett imádaton.

– Nem azért jöttem ide, hogy jó pofizzak – sziszegi immáron előttem állva. Megragadja a kezemet, s úgy érzem, hogy ismerős szituációba kerültünk megint.

– Engedj el – nézek a szemeibe, s megragadom a csuklóját.

– Miért, mi lesz? – horkan fel. – Rohansz a hős tiszthez? – felnevet. – Tudod sajnálom, hogy Rick nem tudott eljátszadozni veled. Megérdemelted volna, hogy valaki igazán helyretegyen.

Kezem az arcán csattan, s ennek következtében oldalra is billen. Szabad keze az arcára simul, a szájára, amelyet kissé elért az ütésem. Piroslik a felület, de semmi más sérülése nincs.

– Azzal foglalkozz, ami a munkaköröd. Nem azért jöttél ide, hogy kurvát játssz, hanem, hogy segíts, akinek kell. És itt most nem arra célzok, hogy a nadrágokban turkálj, csak, hogy megértsd miről is beszélek – rántom ki a kezemet az övéből, s hátat fordítok neki, de ő hirtelen visszaránt és hatalmas pofont ad. Felszisszenek, ám a tekintetem a mögötte álló személyre vetődik, aki elkerekedett szemekkel méregeti a helyzetet, majd közelebb jön, és Louisat elragadja tőlem.

– Mi a fene folyik itt? – Liam értetlenül néz ránk.

– Csak emlékeztettem, hogy mi a feladatköri – felelem.

– Ugyan, úgy beszélt rólam, mint valami utolsó ribancról – veti oda a lány, s megpróbálja kirángatni magát Liam szorításából.

– Te még mindig egy nővér vagy és még mindig nem a farkakat kell leápolnod – nézek a szemeibe. Mire még jobban rángatózni kezd.

– Ezt még megbánod te ribanc! – köpi felém ordítva a szavakat.

– Mi a történik itt? Minden maguktól zeng!

Harry lép be a helyiségbe értetlen arccal. Beljebb lép, s megpillantja Louisat, akit Liam nem enged el egy pillanatra sem. Rám néz, s felsőtestemet végigméri, mire hirtelen ér a felismerés, hogy egy melltartóban álldogálok.

– A hős megmentő – röhög fel a lány, s Harry szemei rávillannak. – Mindig a legjobbkor. Már csak Rick hiányzik és együtt a nagy csapat!

– Most már unalmas vagy – sóhajtok fel.

– Elég legyen! – mordul fel Harry. – Liam, vidd ki.

– Ugyan, őt senki nem kövezi meg, amikor lop! – kiáltja el magát Louisa.

Harry értetlenül néz rám, de csak újra Liamre pillant, aki szavak nélkül is megérti az utasítást. A tükörhöz megyek, ahol a ruháim és az elővett dolgok hevernek. Oldalt fordulok, a csipeszt ismételten a kezembe veszem, míg azt a kis ráragadt anyagdarabot próbálom leszedni a sérült részről.

– Várj – lép mellém Harry, ám mielőtt hozzám érne, megmossa a kezeit. Kiveszi a csipeszt a kezemből.

– Erre semmi szükség.

– Ülj az ágyra.

– Én vagyok a nővér – mutatok rá a dologra, de ő meg sem hallja a szavaimat. Csuklómat határozottan fogja meg és vezet a fehér ágyhoz, melyre fel is ülök. Lefekszek az oldalamra, s hagyom, hogy szemügyre vegye a karcolást.

– Ő csinálta?

– Kicsoda? – nézek rá a vállam felett. – Louisa? – bólint. – Nem, Rick még tegnap.

– Miért nem akkor kezelted le? – mormogja és fertőtlenítőt tesz a bőrömre.

– Csak egy karcolás. Túl élem.

Bólint, s csend telepszik a szobára. Ujjai finoman érintik a területet, ahogyan eloszlatja rajta a folyadékot. Pár másodpercet vár, aztán leragasztja a területet. Felülök, és a felém nyújtott fehér felsőt meg is ragadom.

– Köszönöm – egy mosolyt engedek meg magamnak, de ő mindössze egy biccentéssel felel.

Felállok, s ellépek mellette, hogy mindent a helyére tegyek. Furcsán kellemetlenül érzem magam, a némasága még jobban az agyamra megy, ahogyan a távolságtartó viselkedése is. Természetesen ő egy tiszt, aki kimért, és csak a háború legyőzése lebeg a szemei előtt, nem barátkozni jött, de pár jó szóba véleményem szerint még senki sem halt bele. Nem várom el, hogy bármiféle bizalmasa, jó barátja legyek, messze álljon tőlem.

– Miről beszélt?

Töri meg végül a csendet, ahogy sz üveges szekrénybe mindent visszahelyezek.

– Kicsoda?

– Louisa – neki dől a szekrénynek, a tekintetével pedig minden lépésemet követi.

Felé fordulok és kérdően nézek rá, míg magamban a rikácsoló szavakat próbálom felidézni és az egyáltalán nem barátságos beszélgetésünket.

– A lopással kapcsolatban? – bólint, s mellkasa előtt egybefonja a kezeit. – Most meggyanúsítasz bármivel is?

– Nem, csupán érdekel a tartalma is a kijelentésnek.

– Észrevett, amikor mentem hozzád és itt szedtem össze a dolgokat. Azóta ezen kattog és a rögeszméje lett a dolog, hogy lopok. De nem igazán érdekel, én tudom az igazat, ő nem ismer, és innentől kezdve nincs is miről beszélni.

– Az egész folyosó tőletek zengett. Szerintem van miről beszélni. Elég kemény szavakkal dobálóztatok.

– Elszámolással tartozom feléd? Mert véleményem szerint nem.

– Semmi ilyenről nincs szó, csupán elég az odakinti háború, senkinek nincs szüksége arra, hogy idebenn is hasonló helyzet uralkodjon el.

– Elég messze voltunk a fegyverrántástól, de elhiheted, hogy eszemben sincs vele szóba elegyedni. Megnyugodhatsz!

Ellépek mellette, hogy elhagyjam a helyiséget, ám ő megakadályozza, ahogyan a kezemre helyezi az övét. Visszapillantok rá.

– Légy óvatos!

12.Fejezet★Könnyed Kommunikáció

K R I S T I N A

Megbotlok a küszöbbe, míg Rick ránt egyet a kezemen.

– Tudod kit rángassál – sziszegem, s most én rántom meg az ő kezét, amellyel engem fog.

Villódzó tekintettel, feszes állkapoccsal néz velem szembe. Tartom a pillantását, nem engedem, hogy ennél nagyobb fölénybe érezze magát.

– Cica, itt te egy kicseszett ápoló vagy.. le kell ápolnod bennünket. Engem.

– Szívesen eltöröm a kezedet, és begipszelem.

– Induljál meg – ráncigálni kezd ismételten.

– Nem vagyok egyik kurvád se! Undorító vagy! A felettesednél fogom jelezni, és remélem, hogy kivágnak a frontra hüvelyszedőnek – kiáltok rá.

Hirtelen fordul meg, ujjainak szorítása már fájdalommal hatol a csontomig, miközben a másik kezét már emeli is. Védekezően emelem fel a kezemet, a szemhéjaimat ösztönösen hunyom le, s várom a csapást, ami teljesen új lenne. Soha, senki nem emelt rám még kezet, így a fájdalom ismeretlen. Legalábbis egészen eddig az volt a számomra.

– Remélem, hogy kurva gyorsan csomagolsz – hallok meg egy mély, megfontolt hangot, melyben egy kis düh is megmutatkozik.

Felpillantok, míg a csuklóm körül a szorítás megszűnik. Most a saját ujjaim kerülnek a zúzódás helyére, s megdörzsölöm a sajgó területet.

– Harry – Rick nagyot nyel, s szinte magam előtt látom, ahogyan a tudata kitisztul, az alkohol elpárolog, és már is józanul, megfontoltan cselekszik. – Sajnálom, csak szórakoztunk. Igaz, cicus?

Rám pillant, s az egyik kezét megpróbálja átdobni a vállamon, de arrább húzódok.

– Az egész kibaszott épület tőle zengett. Kétlem, hogy megerőszakolósat játszanátok. Takarodj, csomagolni!

– Te nem küldhetsz haza! – horkan fel, de Harry vérben forgó szemeit látva vissza is vesz a lendületből.

Harry megfontoltan közelebb lép. Melegítőt, és pólót visel, de a tekintélyparancsoló személyisége egyáltalán nem tűnt el azzal, hogy levette magáról az egyenruhát.

– Én vagyok ennek a tábornak a vezetője. Jelenleg nincs itt Mr.Richards, de én is megtehetem, hogy elküldelek innen. Katona vagy, aki harcol és nem nőket erőszakol meg! Elítélendő, hát még ha a saját nemzetedből teszed ezt. Nem vagy méltó arra, hogy itt legyél, és az országod színeiben harcolj. Én nem küldhetlek haza, igaz, de ebből a szárnyból el fogsz menni. Két nap múlva érkezik Patrick, és eldönti a sorsod. Addig pedig egyetlen nő közelében sem akarlak meglátni, mert kiküldelek az erdőbe aknákat keresni!

Nem tudok megszólalni, de nem is igazán gondolom, hogy helyem lenne ebben a szócsatában. Harry olyan hangosan, kimérten beszél, hogy talán még a másik épületben is mindenki fültanúja a jelenetnek. Még is most hálás vagyok, amiért kilépett, s nem meghúzta magát a szobájában. Sejtelmem sincs, hogy miként is szereltem volna le a termetes férfit, annak ellenére, hogy nem vagyok egy kis nefelejcs kislány.

Rick még haragosan rám néz, aztán hátat fordít, és valószínű, hogy a szobája felé igyekszik. Nagyon remélem, hogy többet nem futok össze vele. Nem igazán vagyok az a félős lány, de nem szívesen kerülnék szorosabb helyzetbe egyik ilyen katonával sem.

– Köszönöm – pillantok Harryre, aki még mindig a szobájának ajtajában áll, ám ezúttal már engem méreget.

Biccent, én pedig ma már sokadjára fordítok hátat neki.

– Várj, gyere be.

– Tessék?

– Nem fogom elismételni – lép vissza a szobába, én pedig ráncba szaladt homlokkal megyek utána. – Csukd be – mormogja úgy, hogy hátra sem néz rám. Teszem, amit kér, vagy inkább parancsol, s érdeklődve figyelem. Felém fordul, s meg is szünteti közöttünk a távolságot. – Mutasd a kezedet.

– Szerepet cseréltünk?

– Ne gondold túl a dolgot – veti oda.

– Eszemben sincs, de ez csak kis zúzódás, el fog múlni, semmi komoly.

– Rendben van, akkor visszakísérlek, nehogy újabb inzultálásba keveredj.

– Köszönöm, de semmi szükség rá, szerintem sétálok is még. Nincs kedvem visszamenni a szobába.

– Azt érzem, hogy direkt keresed a veszélyes helyzeteket – horkan fel. – Felőlem, menj, de ha újabb ember beléd köt, ne számíts rám.

– Hirtelen mennyire könnyen kommunikálsz velem.

– Nem kell, hogy mindenféle őrült következtetéseket vonj le. Azért mert nem hagytam, hogy megerőszakoljon Rick, még semmit sem jelent. A munkámat végzem – lép közelebb, s végig a szemeimbe néz. – Nem engedhetem meg, hogy sérelem érjen bárkit is a táborban. Mi egy háborút vívunk, és az éppen elég. Senkinek sem hiányzik, hogy a falakon belül is probléma legyen.

– Hát persze.

– Hogy van a csuklód?

– Remekül, túléltem.

– Akkor menjünk, visszakísérlek.

Előre megyek, kilépek a szobából, s jobbra pillantva összeakad a tekintetem Rickkével, aki éppen a táskáját dobja a vállára. Haragosan mered rám, s el is indul, ám megtántorodik, ahogyan Harry is kilép mögöttem. Ránéz a srácra, aztán bezárja a szobáját, s biccent, hogy induljak el. Hallom, ahogyan ő is követ engem. Kiérve az udvarra már senki sincs jelen, és ez kissé nyugalommal áraszt el. Kardigánom kötött anyagát összefogom magam előtt védekezésképpen a szél ellen, de nem sokat ér. Megnyújtom a lépteimet, s Harry is velem együtt lép, szinte szinkronban vannak a lépéseink. Meglepődök, amikor kitárja nekem az ajtót, és előre enged. Be is menekülök azonnal a szél fújta környezetről.

– Innen már fel találok.

– Menj – pillant a lépcső irányába, én pedig indulok.

Kezdem kellemetlenül érezni magam. Eddig még kerültük egymást, ő pedig csak is mogorván volt hajlandó megnyilvánulni irányomban. Sietősen szedem a lábaimat az emeletre, egyenesen az ajtónkhoz.

– Benn is körül szeretnél nézni? – nyomom le a kilincset, s kissé ki is tárom az ajtót.

– Azt hiszem arra semmi szükség. Reggel találkozunk.

– Reggel – értek egyet, ő pedig hátat fordít és távozik.

Szinte berontok a szobába, a hátamat az ajtónak döntöm, és a fejem is kisebb hangot ad ki, ahogyan a fa felülettel találkozik. Ujjaim eközben elfordítják a zárat, majd összeszedem magam és előre lépek. Lerúgom a papucsomat, majd Niallre pillantok, akinek az arcát a laptopja monitorja világítja meg. Széles vigyor ül az arcán, míg a laptopot maga mellé helyezi.

– Oké, mondd, hogy rosszul hallottam és nem Styles kísért vissza.

– Sajnos jól hallottad – rogyok le az ágyamra.

– Mi történt?

– Fogalmam sincs, valami megváltozott. Már tegez, és az sem zavarja, hogy én is őt. Most pedig idáig kísért.

– Oké-oké – nevet fel. – Mik voltak az előzmények?

Nagyjából elmondom neki a dolgot. Niall pedig csak bólint és türelmesen hallgat. Megragadja a csuklómat, amint az éjjeliszekrényen pihenő lámpát feloltja.

– Látszódni fog – sóhajt fel.

– Niall, tudok mindent a sérüléssel kapcsolatban – mosolygok rá. – Azt hiszem, hogy túl fogom érni, csak ne találkozzak többet Rickel.

– Én ajánlom neki, hogy soha többet még csak rád se nézzen.

– Nyugi – nevetek fel. – De azt hiszem, hogy egy újabb zuhanyt kell vennem.

– Megizzasztott Styles? – röhög fel hangosan.

– Oh, pofa be Niall!

11.Fejezet★Cicázás

K R I S T I N A

Hajamat az ujjaimmal igazítom meg, de nem sokat foglalkozok vele. A párától kissé vizesnek hat, de az enyhén laza kontyot meghagyom. Megmosom gyorsan a fogaimat, addig a bőröm is kissé természetesen szárad. Sokkal jobban szeretem, mint törülközővel átdörzsölni magam, legyen bármennyire is puha az adott anyag. A szekrény másik feléhez lépek, ahol a ruháim biztonságban vannak a víz makacs érintkezésétől. A fehérneműket magamra kapom, majd a farmer anyagát is fel rángatom. Fehér pólómba belebújok, aztán összepakolok magam után, a törülközőt kiterítem, s elhagyom a fülledt helyiséget.

– Mehetsz – nézek Niallre, aki laptopjával az ölében ül az ágyán, a falnak támaszkodva.

– Mész valahova?

Érdeklődik, ahogy a szekrényemhez lépek. Kiveszek egy papucsot, majd egy kardigánt is. Felé fordulok, ahogyan belebújok a meleg anyagba. Számat kissé elhúzom, mire elvigyorodik.

– Styleshoz?

– Igen, de tíz perc, és itt is vagyok – sietek el mellette, hogy tényleg mielőbb visszaérhessek.

– Adj a srácnak több időt!

– Oh, pofa be, Niall – nevetve dobok felé egy párnát, amely eddig az ágya végében pihent.

Nevetve fordítja vissza a tekintetét a monitorra, én pedig elhagyom a szobánkat. Csend uralja a folyosót, s a lámpa kissé pislákol, míg odakintről csupán a Hold fénye, amely beáramlik a hosszú folyosóra. Lépteimnek hangja hallatszik, s próbálok halk lenni, bár még nincs késő. Az óra este kilencet közelíti még csak meg.

Leérve a földszintre már nagyobb nyüzsgés fogad, ám nem foglalkozok senkivel, csupán az ajtó felé veszem az irányt, amely kivezet az udvarra. Meglepetésként ér, hogy nincs is annyira hideg, mint amire számítottam. Enyhén fúj a szél, de inkább kellemes, mintsem csípős. Beszélgetés hangjára kapom fel a fejem, s meglátom a lámpák fénye alatt, egy asztalt körülvevő társaságot. Tisztek nevetnek jókedvűen, mintha nem is egy háború kellős közepén lennénk.

Ismerős hangok is szűrődnek onnan, s azonnal konstatálom, hogy Liam és Harry is a társaságban van. Furcsa látni, hogy a sebzett, mogorva katona miként is nevet, s az arcán milyen édesnek vélt gödröcskék jelennek meg. Hosszabb hajába, a feje tetején beletúr, s a tára felett a tekintete rám villan.

– Esetleg csatlakozna?

Erre minden szempár rám szegeződik. Nem szokásom zavarba jönni, de azt hiszem, hogy egy enyhe pírt tudhatok jelen esetben a magaménak. Mindegyik férfinek az arcán széles mosoly ül, s nem is tagadják, hogy egy-egy üveg sör társaságában vigadoznak. Harry kezében is egy üveg lapul, és ezt nagyon nem helyeslem.

– Nem, köszönöm – rázom meg nemlegesen a fejemet, s elhaladok a társaság mellett.

Egy ittas tiszt időben nyúl utánam, a sajnálatomra. A csuklómnál fogva visszahúz magához, mire lepillantok rá. Ugyan azok a kék szemek néznek rám, amelyek tegnap is. Felismerem. Ő kapott el tegnap, amikor berontottam az épületükbe, hogy ellássam Harry sérülését.

– Engedj el, kérlek – nézek rá, s kezére teszem a kezemet.

– Ugyan, lefogadom, hogy unalmas odabenn.

– Rick, hagyjad már – röhög fel egy másik katona.

– Én pedig úgy gondolom, hogy az én problémám, ha unatkozom – rántom meg kissé a kezemet, de nem enged el.

– Rick!

Harry morogja a fiú nevét. Az említett rá kapja a tekintetét, az ujjai pedig szinte lecsúsznak a kezemről. Ránézek Harryre, akinek az arcán már nincsenek jelen a kis mélyedések. Állkapcsa feszes. Szóvá tenném, hogy menjünk be, és essünk túl a fertőtlenítés, átkötözésen, de csak hátat fordítva nekik megyek tovább, egyenesen be az épületnek, annak reményében, hogy Harry után jön. Tudván, hogy miért is jöttem ki.

Ahogyan belépek a falak közé, megfordulok, s ahogy becsukom az ajtót, még visszanézek a férfiakra, akik közül többen is engem bámulnak. Sötétség uralkodik, de nem ijedek meg, csak Harry szobája felé tovább haladok. Viszont megállok előtte és nem megyek be. Tudom, hogy annak semmi jó vége nem lenne, s ellenkező esetben én sem repesnék az örömtől, ha a hálómban találnám.

A falnak dőlök az ajtóval szemben, s várom, hogy végre bejöjjön. Remélem, hogy nem felejtette el, vagy nem éppen magasról tesz az egészre, ami persze egyáltalán nem lepne meg.

Talán két perc telhet el, amikor is hallom, hogy a bejárat ajtaja nyitódik, majd csukódik. Türelmesen várok, míg a léptek egyre közelebbről szólnak. Oldalra pillantva látom, hogy valóban Harry jött utánam.

– Komolyan gondolta a felügyeletet, igaz doktornő?

– Ne kezdjük megint ezt az értelmetlen szópárbajt – sóhajtok fel.

Féloldalas vigyor jelenik meg az arcán, majd kinyitja az ajtót, s meglep, amikor illedelmesen maga elé enged. Belépek a sötét szobába, amelyet pillanatok alatt áraszt el a fény. Harry felé fordulok, de ő csak felkapja a törülközőjét, egy alsónadrág, s melegítő társaságában.

– Előbb lezuhanyozok.

Ennyi mindössze, amit mond, és már magamra is hagy a szobájába. Maga után becsukja az ajtót, én pedig hirtelen köpni-nyelni nem tudok. Most komolyan azt hiszi, hogy itt fogok ücsörögni órákat, s rá várni?

Felsóhajtok, leülök a székre az asztal mellé, és reménykedek abban, hogy igazán gyors a zuhany alatt, s maximum negyed óra elteltével vissza is tér. Az asztalon hever pár papír, és térkép is. Nem igazán foglalkoztatnak, hiszen egyértelmű, hogy az ő munkakörükhöz tartozik.

Egy fénykép kelti fel a figyelmemet, amin egy szőke hajú lánnyal van. Mind a kettőjük arcán mosoly ül, s a gödröcskék is tisztán felismerhetők. A hasonlóság nagyon is nagynak mondható, így nem is kérdés, hogy valószínű a testvére lehet a lány. Gyönyörű, véleményem szerint. Boldognak tűnnek, s mögöttük a Nap sugari tisztán látszódnak, és érdekes effektet adnak az egész képnek.

Elmerülök a kép nézegetésébe, s csak összerezzenek ijedtemben, amikor az ajtó kitárul. Észre se vettem, hogy a képet megfogtam, de a fa keret már a kezeim között pihen. Felnézek Harryre, aki összevont szemöldökkel méreget, míg becsukja maga mögött az ajtót. Visszateszem a helyére a pillanatképet és felpattanok a helyemről.

– Ne haragudj – ösztönösen húzom össze magamon a kardigánom anyagát.

Biccent, majd kiteríti a szekrénye ajtajára a törülközőjét. Furcsállom, hogy egy szót sem szól, de inkább nem szólom el magam.

Rá emelem a tekintetemet újfent. Bokszerények korca felett a fekete bokszerének szegélye mutatkozik meg, míg a szürke anyag lazán lóg a csípőjén, magában elrejtve v vonalának folytatást. Kényszerítem magam, hogy elvezessem a szemeimet a finoman kidolgozott hasfalról. Tekintetünk találkozik, s meg mernék győződni arról, hogy egy mosoly árnyéka suhant át az ajkain. Megköszörüli a torkát, az ágyhoz lép és le is fekszik azonnal. Megrázom alig észrevehetően a fejemet, s a kis csaphoz lépek, amely a szekrény mellett, a sarokban helyezkedik el. Szappant megfogom, s megmosom alaposan a kezeimet. Elzárom a csapot, s Harryre pillantok, mivel kéztörlőt nem látok.

Semmit nem mond, csupán biccent az imént kiterített törülközője felé. Oda lépek az anyag felé, s egy száraz sarkot keresve az anyagon, megtörlöm azokat. Amint elkészülök, az ágy mellé lépek, míg Harry az oldalára fordul. Ujjaim megkeresik a ragasztás szélét, hogy le tudjam szedni a kissé elázott anyagot. Az érintéseim alatt megremeg Harry a hideg kezeimnek köszönhetően.

– Ne haragudj – ismétlem magam.

– A mai napon nagyon bocsánatkérős lett. De még mindig tegeződünk – mormogja az orra alatt.

Felsóhajtok, de semmit sem felelek. Megnézem a sebet, ami meglehetősen, a maga módján szépnek nevezhető. Lefertőtlenítem, lekenem, majd visszaragasztom, hogy semmilyen szennyeződés ne érje.

– Kész van – informálom, mire felül, a lábait a padlóra teszi, de nem áll fel.

– Kísérjem ki?

– Tessék? – értetlenül meredek rá.

– Még odakinn vannak a katonák, gondolom több alkohol jutott a szervezetükbe.

– Nem félek a részeg emberektől – horkanok fel.

– Ahogy gondolja, de ha Rick megint szemet vet magára, csak magának köszönheti.

– Valahogyan túl fogom élni – felállok. – Jó éjszakát.

– Önnek is.

Magam után becsukom az ajtót, s mély levegőt veszek. Na nem azért, mert tartok a kinnlevő emberektől. A kardigánomat újra összehúzom magamon, majd elindulok, hogy tényleg mielőbb visszaérjek a szobámba.

– Gyors menet volt, cica – vigyorog rám Rick, míg a másik három röhög. Már Liam sincs közöttük, s tényleg megcsappant a társaság. – Ez a Harry gyerek hamar lerendezett.

– Vagy inkább én őt – nem állok meg, csupán úgy vetem oda neki a szavakat félvárról. Megragadja a csuklómat, de most sokkal erősebben a korábbi incidensnél. Rákapom a fejem. – Engedj el!

– Megérdemled, hogy törődjenek veled, még ha egy estéről is van szó.

Vigyorog, a lehelete pedig gyomorforgatóan hat rám. Próbálok, minél távolabb kerülni tőle, de váratlanul az ölébe ránt, miire az oldalamon a fa szúró fájdalmat okoz. Szabad kezemmel oda nyúlok, s pár pillanatra lehunyom a szemhéjaimat, míg ő a barátaival röhög tovább.

– Engedj el – állok fel, de ismételten magához ránt, s az asztal sarka hasonlóan talál el.

– Ugyan, cica, csak cicázunk egy kicsit – nevet fel, s egy másik idiótával lepacsizik.

– Undorítóak vagytok!

Rám kapja a szemeit, amelyek szinte felperzselnek, egyáltalán nem jó értelemben. Most ő az, aki kiránt az öléből, ám ő is feláll, s minden szó nélkül maga után kezd húzni be az épületbe, ahonnan is percekkel ezelőtt léptem ki, annak a reményében, hogy végre álomra hajthatom a fejemet a saját ágyamban.