28.Fejezet★Múlt és jelen

K R I S T I N A

A lábaimat olyan gyorsan kapkodom, ahogyan csak tőlem telik, míg egyre több katona távoli, s egyre közeledő lépteit hallom. Harry már elérte, hogy teljes sötétségben vagyunk, így a katonák nem lőnek vaktában. Amely jelentősen meg is könnyíti a menekülésünket, vagy éppen csak annak a próbálkozását. A fegyverem élettelenül lóg a kezemben, a testem mellett. Eszembe sem jut visszafelé lőni, s inkább abban reménykedem, hogyha erre szükség van, akkor Harry megteszi helyettem. 

Fogalmam sincs, hogy merre is tartunk, ahogyan éppen jónak látom, fordulok, Harry pedig követ, és fedez egyben. Sejtelmem sincsen, hogy mit is tennék, ha szemből is jönnének, de ez a gondolat szerte is foszlik, ahogy Harry megragad, és egy sötét helyiségbe von be maga után. A lélegzetvételeim kapkodóak, szabálytalanok. Magához szorít egyik kezével, a verdeső szívét így tisztán hallom, szinte érzem, s együtt harcol az enyémével. Szorosan a falhoz simulunk, s szinte ő irányít. Úgy fordítva a fejemet, hogy ne kifelé nézzek. Amúgy sem sokat látnék, de ennek ellenére tisztán hallom a rohamos léptekkel közeledő férfiak heves lépteit. A német szavak a félelmet, a rettegést korbácsolják fel bennem még jobban. Ujjaim marokba fogják Harry felsőjének az anyagát, és igyekszem még a levegővételt is minimálisra csökkenteni, annak érdekében, hogy semmilyen jelét ne adjam, hogy itt vagyunk. Harry olyannyira hangtalan, hogy én magam sem hallom meg, ahogy kifújja a levegőt. 

Elrohannak mellettünk a férfiak, de még nem mozdulok meg, nem adok ki semmilyen hangot. Semmit sem teszek, mindössze várok, hogy Harry cselekedjen, s tegye meg az első lépést. A szemhéjaimat szorosan hunyom le, míg a hallásomra figyelve próbálom megállapítani, hogy újra ketten maradtunk-e. 

— Rossz hajóra szálltunk? — a szavaim azt hiszem, hogy nem érnek el Harryhez, de lehajtja a fejét, az ajkai a fülemet érintik. 

— Inkább ők jutottak fel a jó hajóra — mormogja a szavakat. — Meg kell találnunk a kapitányt és a többieket. Reménykedjünk, hogy nem volt annyi eszük, hogy először őket tegyék lehetetlenné.

— Liamék? 

— Sejtelmem sincs, hogy merre lehetnek — sóhajt fel. — De meglesznek, ígérem.

— Túl sok az ígéret.

— De egy a fő ígéretem. Mégpedig, hogy épségben hazajuttatlak, és ez a lényeg. 

— Menjünk tovább, rendben?

Ajkai a hajamba nyomnak egy puszit, majd megfogja a kezemet, s indul is. Követem, mást nem is tudok tenni a korom sötétség ellenére. Valamilyen mértékig meglep, de nem is, hogy ennyire könnyedén indul el. 

Hirtelen megáll, amely félelmemet csak magasabbra emeli. Megfogja a csuklómat, és elveszi a fegyveremet, mely miatt megkönnyebbülök. Az övét a nadrágja hátsó derékrészéhez nyomja, és ismételten megfogja a kezemet. Ujjai szorosan fognak, szinte fojtogatják az enyémeket, de nem emelek a kellemetlenség mellett szót. 

A szavam szinte a dobhártyámon dobban minden másodpercben. Olyan heves, a légzésem kapkodó, s semmit sem észlelek. Szinte már kábultan követem Harry lépteit, aki határozottan tart valamerre. A sötétséget igyekszem kizárni, ahogyan minden mást is. Csak az előttem haladó srácra figyelek. Kényszerítem magam, hogy figyeljek, s ne kérdezősködjek vagy csak egyszerűen ki ne csússzon a számon valami hallgatag szó.

Lábaim megremegnek, a hajó eléggé ingatag, valószínű, hogy vihar tombol odakinn, s a tenger mélyen háborog. Hirtelen a hajó megbillen, én pedig felkiáltok, s Harry után kapok, aki egyensúlyban tart végig. Számra szorítja a kezét, a tekintetét pedig nem látom, és ez az, ami a teljes tudatlanságban tart engem. Hallom, ahogy kifújja a levegőt, a mellkasa az enyémének simul, a meleg lehelete megcsap, a szemhéjaimat lehunyom, s várok. Várok Harryvel együtt arra a pillanatra, hogy bebizonyosodjon, a nagy szám kellő galibába sodor bennünket. 

Az idő óráknak tűnik, amíg állunk. A szívünk hangjának visszhangja tisztán hallható a hajó ingatag falai között. Lehet hallani sok mindent. A hangok úgy keverednek, mintha az elvárható lenne tőlük, de ennek ellenére sem észlelünk közeledő lépteket. Harry keze elhagyja a számat. Már eléggé kezdem megszokni ezt a fajta mozdulatot tőle, bármennyire is ironikus. 

— Keressük meg Liaméket — mormogja, a keze ismételten az enyémére talál. 

Egy mély mennydörgés hallatszik fel, s a messze levő fények, amelyek még megúszták Harry tetteit, villogni kezdenek, elalszanak, s pár másodperc után ismét kigyulladnak. Nem igazán tartozom azok az emberke közé, akik megijednek a viharos éjszakáktól, de most ez nem éppen segít abban, hogy elhiggyem. A tengeren hánykolódva a vihar közepén, ellenséges katonákkal körülvéve túlélhetjük ezt az egészet. 

Harry olyan magabiztosan halad, hogy ezzel még engem is teljesen lehengerel. Lehet, hogy nem ennek van itt a megfelelő ideje, s a gondolataimnak tisztának kellene maradnia, ám nehezen sikerül. Tenyerem izzadni kezd Harryében, ám ő nem engedi el, ahogyan a szorításán nem lazít. Keményen fog, vezet végig a végbeláthatatlan folyosón, amely a fénybe hív bennünket a komor sötétségből. Néha hátra-hátra pillantok vállam felett a biztonság kedvéért, bár nem igazán tehetnék semmit sem, ha bármi veszélyeset észlelnék. Csupán Harrynek tudnám jelezni, akinek az ébersége amúgy is felülmúlhatatlan. 

— Kris — egy hang a távolból a nevemet suttogja. A fejemet kapkodom minden felé, a szemeim összeszűkülnek, de semmi emberi alak nem tűnik fel a kopár falak között. Harry nem moccan, így annak tudom be, hogy talán a képzeletem szórakozik velem. Talán már az őrület szélén állok, ami nem is lenne annyira meglepő a történéseknek köszönhetően. Visszakapom előre a fejemet, hogy figyeljem merre is haladunk. — Kris — ismét a hang, ismét a nevem, és ismételten őrülten forgolódni kezdek a sötétségbe is merengek, de nem sokra megyek vele.

— Hé, mi van? 

Harry kérdő tekintetére pillantok vissza. 

— Te nem hallottad? — a homlokom ráncba szalad. 

— Mit? — megáll, teljesen felém fordul, a fegyverét erős marokkal fogja, és a zöd szemei teljesen az enyémekkel mélyednek egybe. 

— Pszt, itt vagyunk! 

Újra megszólal és Harry tekintetéből azt szűrőm le, hogy ő maga is hallotta. A szemöldöke szinte már egybeér az értetlenségének köszönhetően, amely más helyzetben valószínű, hogy mosolyt csalna az arcomra. A hátam mögé pillant én pedig követem, s reménykedem benne, hogy meglátom, amit kell, ám hiába. Minden szó nélkül kezd el húzni maga után vissza a sötétségbe a neonok alól. Egy ajtónak halk nyikorgása magára vonja a figyelmemet, s egyértelművé is válik, hogy annak az irányába tartunk. Az ajtó még jobban nyikorogni kezd, teljesen kinyílik, s egy sötét helyiség falai közé lépünk. Halkan csukódik vissza a zár is kattan, és pillanatok alatt enyhe fény tölti meg a szobát. Niall és Liam, hasonlóan fegyverrel a kezeik között állnak.

— Valaki nagyon nem akarja, hogy hazajussunk — mormogja Liam és leül az egyik ágyra. 

— Németek — ért egyet ennyivel Harry. — Valaki, bárki, kapitány egy másik katona, senki nem járt erre? 

— Nem. Ezért is volt meglepő és ijesztő, amikor fegyverlövések hallatszottak — mormogja Niall. — Bár megmondom őszintén, hogy sejtettem, hogy ti nem bírtok megmaradni a szobátokban. 

— Itt miért nem jártak? — kérdezem, figyelve arra, hogy mennyire is hangosan beszélek. — Nem mindenkit gyűjtöttek, vagy próbáltak összegyűjteni? Ennek semmi értelme, hogy szabadon hagyják az embereket.

— Minket keresnek.

Liam szavai élesen hatnak rám. 

— Ugyan olyan katonák vagytok, mint a többi társaitok, miért pont benneteket? 

Nem áll össze a kép, s még egy kellő puzzle darab hiányzik is belőle, efelől semmi kétségem sincsen. Liam tekintete Harryrre vándorol, aki a homlokába esett hajakat kisepri az arcából. 

— Meg akartak vásárolni a csapatból egy alkalommal — mormogja a szavakat. — Mondjuk úgy, hogy a háborúban is nevetségesen uralkodik az árulóknak köszönhető információforrás. 

— Fogalmazhatunk úgy is, hogy Harry, mint aki a csapat élén állt mindig is, kellett nekik, de ő nem ment bele. Akkor majdnem végeztek is vele — Liam folytatja az információt. 

Ijedten nézek az érintettre, aki talán fele annyira sincs megijedve, mint azt kellene. Nem érdekel jelenleg, hogy ezt az információt nem osztotta meg velem, most, még legalábbis. De az, hogy ennyire nyugodtan, én lezseren a falnak támaszkodva áll, miközben közlik vele, hogy a fejére vadásznak, kissé hátborzongató. 

— Hogy sikerült eltűnnöd előlük? 

A kérdésem elérve hozzá meg is szerzi minden figyelmét.

— Cselekedtem, és a szükségnek megfelelően léptem. De ne a múltban éljünk, hanem a jelenben, amivel szembe kell néznünk.

— A múlt van hatással keményen a jelenre — horkanok fel kissé. — Nem tehetsz ennyire méltatlan kijelentést, ami finoman szólva is nevetségesnek hat.

— Mikor érkeztünk el arra a pontra, hogy kioktatásra ösztönöztelek? — úgy veti felém a szavakat, hogy megtántorodom rendesen, és csupán meredek rá, még ha kissé be is kell látnom, hogy az indulataim kellene uralkodnak felettem. — Ki kell mennünk, nem rejtőzködhetünk itt, mint valami gyáva férgek. Fogalmunk sincs milyen istenverte part felé haladunk — mormogja. — Ti mentek jobbra, mi balra és tartjuk a kapcsolatot a rádiókon keresztül. 

Parancsnokot meghazudtoló módon osztja a parancsokat. Kezét a kilincsre teszi és le is nyitja azonnal, mire megdermedek az égő tekintetétől, amellyel engem vizslat. Előre megy, de maga után húz engem is, s már nincs ellenkezésre való időm.

27.Fejezet★Sötétségbe merülő kezdet

K R I S T I N A

A szívem a torkomban dobban minden egyes másodpercben. Az ajtónk előtt lábak dobogásának hangja tisztán kivehető, a kiabálásokkal és olykor fegyver eldördüléssel együtt. Szemeim könnybe lábadnak, nagyot nyelek és ösztönösen bújok Harry mellkasához. Keze még mindig a számon pihen, s azt hiszem, hogy ezzel az egyik legjobb cselekedetét hajtja végre. Hangos kiabálások, s az ajtónk előtt pár ember meg is áll. A szobánkban sötétség honol, semmi sem ad fényt, a fülem mellett mindössze Harry légzése hallható, az is alig. 

Kissé megugrom, de Harry megragad, és tart, míg a kilincs fel és le mozog türelmetlenül az egyik jóvoltából. Semmit sem értek az egészből, és ez még jobban a félelmet táplálja bennem. Ujjaim Harryére fonódnak, úgy szorítom, mintha az életem múlna rajta, s valamiért úgy is értem, hogy Harry kezeibe helyezem az életemet. Bízom benne, legalábbis nagyon szeretnék hinni abban, hogy innen már valahogy csak hazakeveredünk, még ha kisebb karcolásokkal is, de az angol szárazföldre érünk. 

Nem adják fel. Mozgatják még a kilincset, amely nyikorgó hangokkal mond ellent nekik. Egy hang üti meg a fülemet, amely arra enged következtetni, mintha egy fegyvert húztak volna fel. Még jobban Harrynek préselődöm, szinte már eggyé válunk, de ő nem ellenkezik. A szemem sarkából látom, ahogy az ajtót figyeli, míg elengedi a kezemet, s az éjjeliszekrényen elhelyezkedő fegyvere felé nyúl. Remegni kezdek. Felfogom, hogy valóban jó a sejtésem, s az ajtón elhelyezkedő zárat szeretné az egyik mélyhangű férfi meglőni. Harry fegyvere a combomnak nyomódik, a másik keze még mindig a számat öleli át, míg a tekintetünk találkozik a sötétségben. Feljebb ülök, a fenekem a combja túlsó felére kerül, a lábaim pedig az övét keresztezik. A kezét nem veszi el még mindig, így az oldalához szorít teljesen. Azt hiszem, hogy mind a ketten jobbnak látjuk azt, hogy a véletlen sikítás se hagyja el a számat. A két fickó az ajtó előtt vitába kezd, majd hatalmas hangzavar keveredik még, mire a sietős, futólépéseik távolodását halljuk meg.

Harry végre elengedi a számat, s a derekam köré fonja a kezét, míg én a nyakának hajlatába temetem az arcomat. A könnyeim utat körnek, hiába is szégyenlem a gyengeségem jelét, feltörnek belőlem, s nem tudom visszafogni az enyhe remegést, amely még mindig a testemen uralkodik. Szorosan ölel, ajkait a vállamra nyomja, s hagyja, hogy lecsillapodjak egy kicsit. Tudom, hogy ez sehova sem vezet, főleg nem előre, így tényleg igyekszem összeszedni teljesen magamat, s eltávolodni tőle annyira, hogy a tekintetünk ismételten találkozni tudjon. 

— Igazad volt — suttogom, a már kézzel fogható sejtelmét. 

— Most ne ezen gondolkodj — simít végig az arcomon, s feláll. Fegyvere még mindig a kezében van, ahogyan közelebb lépked az ajtóhoz, s ellenőrzi finoman a zárat, míg a kintről már a csend beszűrődését hallgatja. 

Hallom, ahogyan a zár kattan, s ijedten nézek Harryre, aki csak annyira néz rám, hogy figyelmeztessen. Maradjak csendben. Nehéz ezt teljesítenem, de megteszem. Úgy érzem magam, mint egy kislány, aki a takaró menedékébe bújik, s már is elhiszi, hogy az ágya alatt levő szörnyek nem támadják meg. Az anyag a testemre simul, a tekintetemet pedig egy pillanatra sem szakítom el Harryről, aki lenyomja a kilincset. Enyhe nyikorgás hangja tölti be a helyiséget. A fény beáramlik a kis résen a folyosóról, ahogy kinyitja az ajtót kissé Harry. Nem tárja ki teljesen, de kijjebb lép, a fegyverét az ajtó rejtekében tartva, de szorosan fogva. 

Feje jobbra, s balra is kitekint egyaránt, arca vonulata merev, s utoljára akkor láttam ilyennek, amikor menekülünk kellett a táborból. Egyszerre tölt el rémülettel és megnyugvással. Érdekes kontraszt, de az érzéseimet nem tudom uralni, bármennyire is szeretném. Lassan visszalép, halkan becsukja az ajtót, és a kulcsot a zárban ismételten elfordítja. A homlokába lógó pár tincset kisepri és körbe-körbe tekint a helyiségben. Fegyverét az ágyra dobja, aztán a táskákhoz lépve ruhákat kapkod elő olyan sebességgel, és csendben, hogy még jobban rám hozza a frászt. Szótlansága nem igazán lendít előre, így ezért is várok arra, hogy valamit, teljesen mindegy, hogy mit, de valamit mondjon, szóljon.

— Harry — suttogom a nevét, ő pedig felém fordul és öltözködni kezd. 

— Öltözz fel, kérlek — mormogja, míg egy kapucnis pulóvert húz át a fején. 

— Mit tervezel? Kik ezek? 

— Valószínű, hogy az ellenség egységeiből pár katona — mormogja alig hallhatóan. — És még én sem tudom, hogy mit tervezek, de nem mehetünk máshova, és nem ölhetnek meg itt is mindenkit. Nem fogom megengedni — szűri a fogai között a szavakat.

— Nem kellene a hőst játszanod — csúszok oda elé, a takaró lecsúszik rólam, és a csípőjét ragadom meg, ahogyan felnézek rá, az ágyon térdelve.

— Messze állok attól, hogy ilyesmit játsszak, de katona vagyok, még mindig — simít végig az arcomon. — Fogalmam sincs, hogy pontosan mi folyik az ajtón kívül, de meg kell tudnom. Nem ülhetek itt, várva arra, hogy mi is fog történni. Esküt tettem. Ártatlan emberek vannak odakinn, és itt vagy te is. Nem vagy buta, tudom, hogy félsz, és ez a félelem beszél belőled, de megígértem, hogy hazaviszlek, épségben. Nem fogom hagyni, hogy kicsivel a cél előtt veszítsünk el mindent. Nem engedhetem meg magamnak, hogy a cél előtt megforduljak.

Megfogja a kezemet, és maga felé invitál, és lemászom az ágyról, s elkezdem felvenni a ruhákat, melyeket az én táskámból kapkodott elő. Felveszi a fegyverét, majd a táskájához lép, s abban kezd el kutatni. Egy másik is előkerül, én pedig értetlenül meredek rá, ahogyan felém tartja a markolatával. 

— Tudod, hogy nem vagyok jó barátságban velük — nyelek egy nagyot, míg ő magabiztosan fogja mind a kettő lőfegyvert. 

— Megnyugtatna, ha nálad lenne.

— És a végén, még véletlen benned lenne egy golyó — nyögök fel szinte már fájdalmas arckifejezéssel, mint egy kislány. Erre semmi szüksége jelenleg, és szégyenlem is magam a viselkedésem miatt, amiért egy ilyen helyzet ennyire elveszi az eszemet, s inkább csak pánikba esek tiszta gondolatok helyett. 

— Reméljük, hogy nem kerül sor arra, hogy használnod kelljen — kis mosolyra húzza a száját, de tudom, hogy egyáltalán nincsen jó kedvében, melyet teljesen meg is értek.  — Ha még is, ne felém tartsd, és magad fele se, kérlek. De csak a végsőben biztosítsd ki, biztos, ami biztos. De garantálom, ha hazamegyünk, megtanítalak lőni.

— Ha hazajutok, soha nem lesz szükségem rá.

Olyan halkan beszélünk, még is isszuk a másik szavait ebben a torokszorító időben is. 

— Nem most van itt annak az ideje, hogy ezt megvitassuk — jelenti ki, s ellép mellőlem. — De egyezzünk meg annyiban, hogy soha nem lehet tudni, mikor lesz szükséged egy fegyver használatára.

— Harry… 

Ujját a szája elé helyezi, jelezve ismételten, hogy maradjak csendben. Az ajtónál áll, a füle rásimul a sima felületre, míg a tekintete az enyémét tartja fogva. Léptek, rohamos léptek haladnak el az ajtónk előtt, jobbról balra. Harry vár egy keveset, majd eltávolodik az ajtótól, annyira, hogy a suttogása nem szűrődjön ki a nehéz ajtón át. 

— Maradj mellettem, a fegyvert így tartsd — fogja meg a kezemet, s lefelé irányítja a fegyver csövét. — Ami a legfontosabb, hogy csendben, halkan kell mennünk.

— Hova? Harry, ne…

— De, igen, ki kell mennünk — simít végig az arcomon. — Ne aggódj, nem engedem, hogy bajod essen.

Bármennyire is törekszik arra, hogy a szavai megnyugvással töltsenek el, nem éppen a nyugalom, amely megszállja a benső gondolataimat. Még is enyhén megmozdítom a fejemet, ezzel a tudtára adva, hogy értettem, amit mondott.

— És menni is fog? — lép közelebb, ám édes mosolya nem játszik az ajkain, csak a komor tekintete, amely marad. Ujjaival a hajamba túr, magához von, míg a válaszomat várja. Újfent egy bólintással felelek, mire közelebb hajol még jobban, s szája egy pillanat erejéig az számhoz ér. Reszkető szívverésemet csak felerősíti a cselekedete. — Minden rendben lesz, túl leszünk ezen is.

Az ajtó enyhe nyikorgása most sem marad el. Harry kipillant a folyosóra, amely kivételesen a csendtől telt, ám ez csak felzavarja a dolgokat. Nem békés, inkább feldúlt. A fegyvert úgy tartom, ahogy elvárja tőlem, s ahogy én is jobbnak látom, a biztonság érdekében. Még mindig nem tetszik annak a gondolata, hogy egy töltött fegyverrel kövessem Harryt, de nem ellenkezem már. Minden lépésemre ügyelek, hogy semmilyen hangot ne adjon. Mögénk is folyamat pillantok, bár Harry is sűrűn megteszi ezt, ahogyan a hosszú, végét nem látható folyosón lépkedünk. Igyekszem elhitetni magammal, hogy csak egy őrült rémálomban vagyunk, s nem kezdődik szinte minden előröl. Ahogyan egy kissé előrébb jutunk, ahogy kezdjük látni a fényt az alagút végén, nem szürkül be hirtelen, s szakad ránk ismételten minden rossz. 

Megdermedek, mikor hirtelen Harry hátának ütközöm, aki hátra sem néz rám, csak sokadjára ma már jelzi, hogy ne szólaljak meg. Egy gyér fénnyel ellepett folyosón állunk, igen kevés takarásban, míg annak a végén két katona sétál áll, fegyverrel a kezükben. Már felismerem, még ha nem is értem, de a német szavak a fülembe csúsznak. Az egyik felröhög, míg én szívem szerint felhorkannék ezen. Az undor ragad magával, annak a tudatára, hogy őnekik sikerült a hajó fedélzetére kerülniük, és jókedvűen nevetgélnek, míg Isten tudja, hogy hány ember életét oltották már ki. 

Eltűnnek, Harry pedig a másik irányba indul tovább. Követem, a tenyerem már izzad a szoros fogástól, de nem lazítom meg az ujjaimat fegyver körül. Figyelem Harry minden mozzanatát, az izmai minden rezdülését, melyek a pulcsin át is látszanak, persze nem annyira, mintha egy poló feszes anyaga simulna rá. Megrázom kissé a fejemet, a gondolataim elűzése érdekében. Jelenleg az életünk forog kockán, ahogyan még sok emberé. Az álmodozás még bőven ráér. Kamasz lánynak érzem magam, de pillanatok alatt ismertetem magammal a helyzetet, s a helyére kerül minden.

Ujjaim Harry felsőjének anyagát összegyűrik, ezzel biztosan tartva vele a tempót, ő pedig nem ellenkezik. Lábdobogások hangja most sem marad el. Megállunk, de nem tudunk sehova sem húzódni, így várom. Harry éberen figyel, arca félelmet kelt bennem, s ha én lennék az ellenfél, biztosan egy nézésétől már a föld mélyén lennék mindent feladva. Az ujjaim már görcsösen fogják a fegyvert. A légzésem szinte már kézzel fogható a folyosón, míg Harry szerintem a levegővételtől megkíméli magát. Annyira komoly, haragos és éber, hogy ilyennek még nem láttam soha. Ennyire nem volt masszív, amikor a tábort támadták be, de ezt annak tudom be, hogy a terepet ott tökéletesen ismerte, míg itt szinte vakon jár.

A léptek egyre közelebb érnek, én pedig a fejemet kapkodom, míg a folyosó végén fel nem tűnnek a katonák. Megfagy a levegő, megtántorodnak, de alig egy másodpercig tart, mert németül valamit felénk kiáltanak, de Harry nem pihen meg. A másik irányba rántva magával kezd el futni, míg a neonokat a plafonon sorban lövi ki, hol előttünk, hol mögöttünk. Sötétségbe borul lassan az egész folyosó, és még több ember kiáltások halljuk meg, s fegyverek elsülését, melyre felkiáltok ijedten. 

Harry nem szólal meg, ideje sincs valóban, míg teljesen eléri, hogy sötétség legyen mindenhol körülöttünk. Kevés segítséggel, s a navigálásával haladok, míg közben attól rettegek, hogy egy golyó egyikünket eltalálja, s nem jó irányba ér véget ez a háború.

26.Fejezet★Nyugtalan Gondolatok

K R I S T I N A

Harry gondolatai nyomot hagytak bennem az éjszaka folyamán. A gondolataim ördögi kört jártak a fejemben, annak köszönhetően, hogy igazat kellett adnom neki. A partokat valóban már látnunk kellett volna, még ha nem is értük el a kikötőt. Az éjszakai fények ragyogóan kellett volna, hogy mutassák a közelgő várost, ám ez elmarad még. Feszültség kezdett egészen eluralkodni bennem, s ez nem éppen azt jelentette, hogy Harry mellett az ágyban teljes nyugalomban nyújtóztam el, és adtam át magamat az álmaimnak. 

Felsóhajtok a sokadik fordulat után, amit már megtettem, s ismételtem az órák folyamán. Odakinnről hangok szűrődnek be, sutyorogás, kellemetlen beszélgetés, de elengedem a fülem mellett a dolgot, s nem hallgatózik inkább. Arra próbálok koncentrálni, hogy a nyugtalanságommal nehogy felébresszem a mellettem halkan szuszogó férfit, aki a kezeit biztosan tartja a derekam körül. Ujjam végigszalad a kézen, s az ujjaim összefonódnak az övéivel. A szuszogás abbamarad és megszorítja az ujjaimat. Közelebb csúszik hozzám, csupasz mellkasa az orromnak nyomódik, a mosoly megjelenik az arcomon, és hagyom, hogy a keze elengedje az enyémét, majd a hátamon felcsússzon, s a hajamba markoljon, ahogyan jól esik neki. Még mélyebben fúrom magam a mellkasba, ha ez egyáltalán lehetséges. Illata az orromba kúszik, a kezem a keskeny csípője vonalára csúszik, majd kissé tovább a fenekére félig, ahol is megállapodik. 

- Miért nem alszol?

Hangja mélyen, halkan búg, s a hallójárataimat finoman, érzékien simogatja. 
- Nyugtalan vagyok - vallom be, ahogy kissé megköszörülöm a torkomat, hogy a hangok tisztán, s ne teljes rekedtségben hagyják el a számat. 

- Ugye nem azaz ostobaság zavar, amit említettem? - sóhajt fel, s közben finoman a tarkómat masszírozza. 

- Úgy sem hiszed el, ha nemet felelek. Nincs miért tagadnom. 

- Bébi, nem kell ilyen hülye gondolatok miatt aggódnod. Mindössze annyiról van szó, hogy túlreagálok apróságokat, és talán még magamnak is nehéz bevallanom, de a paranoia sem kizárt jelenleg.

A mellkasa rezgése rám is átáramlik az érintkezésünknek köszönhetően. A meleg bőre finom érintése nem azt sugallja, hogy teljesen nyugodt. Szinte már ellent mond annak, amik elhagyják a csodásan édes ajkait. Kezem felsiklik a hasán, mire az izmai meg-meg rándulnak ismétlődően a simításom alatt, de nem zavar el, nem ellenkezik, finoman hajol bele még jobban az érintésbe, amely nem múlik el.

- Vagy egyszerűen csak tisztán látod a helyzetet, csak te magad is próbálsz már abban hinni, hogy nincs az emberekben annyi gonoszság, hogy megint valami szart találjanak ki a segítő katonák ellen, akik csak hazavágynak.

- Istenem, hogy miért nem tudom befogni a számat! - nyög fel fájdalmasan, s az állam alá nyúlva eléri, hogy a fejem felfelé billenjen, s a sötétség ellenére is minimálisan egymás szemeiben veszhessünk el.

- Talán mert az igazság csak úgy kikívánkozik belőled, és azt hiszem, hogy ezzel semmi baj sincsen. Szeretem tudni a dolgokat, és nem a ködben tapogatózni, amikor azt sem tudja az ember, hogy merre van az előre.

- Megígértem, hogy hazaviszlek Liziehez, és ez ellen senkinek sem engedem meg, hogy lépjen. Bármibe is kerüljön, Kris, ígérem, hogy hamarosan a karjaidban tarthatod a kislányodat.

- Ne legyél ennyire dramatikus, kérlek - nyögök fel szinte már fájdalmasan. - Úgy beszélsz, mintha valami kivégzés felé tartanánk, ami elől engem az életed árán kellene megmentened. Ennek a gondolata pedig jobban megrémiszt, mint azt te hiszed.

- Engedjük el a témát, és aludjunk, mire felébredünk valószínű, hogy már partot érünk, így mindenféle felesleges aggodalom csak terhet jelent.

- Komolyan azt hiszed, hogy most el fogok tudni aludni? Akkor még nagyon nem ismertél meg, Harry. 

- Nem mondom, hogy a legtökéletesebben ismerlek, és már nem tudlak jobban ennél, de azért ne legyél kishitű velem szemben - nevet fel halkan, s a száját az enyémé ellen nyomja egy merev pillanatra. - Emiatt is szeretném, ha nem gyötörnéd magad az én értelmetlen gondolataimmal, hanem inkább aludnál, kipihennéd magad, hogyha Lizie veled lesz, akkor órák hosszat játszhass vele, és ne amiatt kelljen aggódnod, hogy aludnod kellene pár órát. 

-Hogy te mennyire egy figyelmes férfi vagy - vigyorodok el, és a szám a mellkasát érinti. - Komolyan, jobbat sem kereshettem volna nálad, még ha csak egy futó kalandról is beszélünk.

Ahogy a számat elhagyja ez a megjegyzés, már is megbánom. Körülöttem a keze megmerevedik, az izmai pillanatok leforgása alatt ostromolnának le. Képes lenne rá, ebben a legbiztosabb vagyok.

Érzem a hevesen verdeső szívének kegyetlen ütemét, és már is még rosszabbul érzem magam, mint eddig bármikor. De ha igaz, és jóságos akarok lenni, akkor be kell látnom, hogy valóban ő maga sem tudja, hogy mit is akar. Legalábbis én nem sokat sejtek ebből az egészből. A múltkor elhangzottak kellően melegítettek fel, a szavai parást alakítottak másodpercek töredéke alatt tűzzé, és azt hiszem, hogy ez még a mai napig él bennem. Legnagyobb vágyaim közé tartozik, hogy ennek is ne legyen vége. Úgy érzem, hogy megtaláltam azt a személyt, akinek végre bátran megmerek nyílni a keservesen hosszú évek után, s boldogan adom át magam, s mindenem a szeretetének, a törődésének. Elfogadta, hogy az életemben van Lizie, aki nálam egyértelműen az első szerepet tölti, s fogja is betölteni mindig. A kislányom iránti érzett szerelmet kétlem, hogy bárki is le tudná előzni, és valahogy nem is érzem, hogy Harry erre hajt. Teljesen megérti a helyzetem, már amennyit tud róla, s ezt nagyon is értékelem. Talán jobban is, mint ő azt hinné. De ennek ellenére sem tudom, hogy mennyire lehet komoly ez, ami kialakult kettőnk között. Lehet, hogy ostobának gondolna bárki, ezekkel az értelmetlen, túlságosan is kusza gondolatokkal, de azt hiszem, hogy jogosan merülnek fel bennem újabb, s újabb kételyek, az édes boldog, perceket követően. Nem kockáztathatok, nem engedhetem meg, hogy bárki az életembe lépjen úgy, hogy Lizie már is megismeri. Eszemben sincs a lányom közelébe engedni bárkit. Ő a szemem fénye, aki a napsugarakat hozza az életem ködös életébe, s nem áll szándékomban a mi kis buborékunkat összetörni senki miatt. Ő érzékeny, az apukája felől még nem igen érkezett kérdés, még is tudom, hogy egyszer ez meg fog történni, én pedig nem fogom feketeségben ringatni. Szeretnék mindent megosztani vele, a korának megfelelően, s majd úgy egyre többet, de azt is szeretném, ha a mellettem levő férfit szeretné, még ha nem is az apukájának tekinti. Lehet, hogy a vágyaim tárháza határtalan, de ezek mellett nem megyek csak úgy el. 

- Azt hiszem, hogy ideje lenne aludnod, és nem felesleges, hülyeségeket beszélni.

Olyan halkan beszél, hogy szinte fülelnem kell, hogy a szavai elérnejenek hozzám. A takarót feljebb húzza a testemen, a keze újra átölel, de a melegség elpárolog, és a fagyos érzés marad, amely olomsúlyként nehezedik le ránk. Már is megbánom még jobban minden egyes szavamat, amelyet nem kellett volna neki elmondanom. Amelyet jobb lett volna megtartanom, még ha az egyenes bezsédet értékelem inkább.

- Ne haragudj.

- Semmiért sem kell bocsánatot kérned, Kristina. Nyilván azt érzel és gondolsz, amit csak szeretnél. Csak szeretném, ha nem aggódnál feleslegesen. Ennyi az egész.

- Igen, persze, meg is értem, tényleg. Csak én… Istenem, ostoba vagyok! Olyan baromságokat fecsegek itt össze-vissza - felülök hirtelen, amivel azt hiszem, hogy mind a kettőnket meg lepem. A hevességem fáradhatatlan. - Te mindent megteszel, én pedig még több olyan dolgot állítok, amit nem kellene. Nem itt és nem most van itt ezeknek az ideje.

- Végülis jobb most tisztázni, mint később - rántja meg a vállait, ahogy feljebb ül, s az ágy támlájának támaszkodik.

- Harry… - a neve úgy hagyja el a számat, mintha egy átkozott segélykiáltás lenne, s valami megnyugtató érintésre, szóra várnék, amikor én vagyok aki az egész galibát, és az éjjszakába nyúló felesleges magyarázkodást előidézte.

- Gyere ide - nyújtja felém a kezét, én pedig közelebb mászom, de ő addig ügyeskedik, míg szemben, az ölében nem találom magam. Egyik keze a derekam köré csavarodik, amíg a másik az arcomban hull barna tincseket tűri el a fülem mögé. Úgy viselkedik, mintha a látásunk tiszta lenne, s valóban egymás szemeibe néznénk. - Annyi ostobaságot tudsz összehordani - kihallom a vidámságot a hangjából, amely teljes ellentétben áll a pár másodpercekkel ezelőtt beállt fagyos pillanattal. - Én nem haragszom rád, csupán nem értelek, de azt hiszem, hogy lassan kezd összeállni a kép, és én nem szeretnék az lenni, aki rád erőltet bármit is. Szeretném, ha ezt tudnád. Semmit sem fogok neked kényszerré tenni, és elvárni. Minden, ahogy jól esik neked, Kris. Ha csak egy futó kalandnak vagyok jó, fájdalmasan, de elfogadnom. Ígérem, hogy elfogadom, és nem foglak zaklatni, mint valami őrült. De ha egy esélyt adsz arra, hogy bizonyítsam, komolyan gondolom, és szeretnék az lenni, akinek hosszú idő után teljesen átadod magad, akkor megteszem. Mindent megteszek, hogy elhidd, és, hogy megkapjam a szívedet. A csodás tested azt hiszem, hogy kellően kielégítő lenne bárkinek - neveti el magát, mire finoman meglegyintem a mellkasát. - Igen, bébi, ez így van. Viszont minden vágyom, hogy a szíved is behódoljon nekem. Lehetséges, sőt biztos, hogy sokat kérek, de igyekezni fogok. Megértem, ha nem szeretnéd azonnal, ha találkoznék a kislányoddal, megértem, ha éjszaka titkos randevúkra kell járnom veled, vagy be kell lopóznom éjjel a lakásba halkan, hogy elcsábítsalak. Bármi őrült dolgoban benne vagyok.

Azt hiszem, hogy még soha az eddigi életem során még ehhez hasonlót sem hallottam. A szavaielérték, hogy mosolyogjak, s egyszerre érezzem magamat meghatódottan. Elérték, hogy minden érzelmet előcsaljanak belőlem, elgyengüljek, és egy ócska tócsa legyek a karjai között, aki még is értékes neki. 

Közelebb hajolok, a homlokom az övéhez ér, kezem felcsúszik a kissé borostás állán, amely a bőrömet karistolja. Combjaim kissé megszorítják az övéit, de nem ad hangot a nemtetszése felől. Csendben tűri, hogy ott érintsem, ahol szeretném, csendben tűri, hogy a könnyeim végigfollyanak az arcom vonalán, s a mellkasán folytassák az útjukat a gördülékeny cseppek. Felemeli végül a kezét, és tudom, hogy nehezen fogja vissza magát, hogy ismét valami túlságosan is szépet, túlságosan is jól hangzó szavakat rakjon össze egymás után. Még is megteszi. Csendben törli meg az arcomat, és von magához egy meleg ölelésbe. A szívünk egy ütemre jár, amelyet nem tudok meghatározni, még is megható, melegséggel áraszt el, és még közelebb férkőzök, azt hiszem a lehetetlent is elérem, s szinte már teljesen eggyé is válunk. Nevetségessé fajul a dolog, még sem nevet egyikünk sem. 

- Mostanában túl sok könnyed hullott, feleslegesen - mormolja a szavakat a nyakam bőrébe, s enyhe csókkal pecsételi meg a mondata végét.

- Feleslegesen? - horkanok fel és el is távolodom tőle, hogy a szemeibe nézhessek. - Azt hiszem, hogy te pedig mostanában túlságosan is érzelmes vagy, cseppet sem feleslegesen. Ilyen hatással vagy rám, és bevallom, a bunkó stílusodnak köszönhetően meg sem fordult a fejemben, hogy egyszer mi így leszünk.

- Hogyan? Hogyan így?

- Meghitten? - jelentem ki, bár inkább kérdésnek hangzik a szó.

- Hm… Meghitten - ismétli, ízlelgetve a szót. - Lehetséges, hogy túlságosan is érzelmesre sikeredett a mondandóm. Bassza meg, nem így akartam - szisszen fel. 

- Elrontod az érzelmes pillanatunkat - mormolom a mellkasába, immáron nevetve.

A hajamba csókol, s ő is nevetni kezd.

- Legalább mosolyogsz, és már nem feleslegesen sírsz.

-Tudod mit? Aludjunk, azt hiszem, azt kell tennünk most.

Halántékon csókol, majd elenged, hogy bemásszam, vissza mellé, az eredeti helyemre. Háttal fordulok neki, míg ő is visszacsúszik a takaró melegébe, átölel, szorosan magához húz, és a takaró szinte az egész testünket elfedi.

-Nem válaszoltál - suttogja.

- Bármiféle választ vártál? A könnyeim nem voltak elég hatásosak?

- Elnézést, valóban sokat vártam tőled. Bőven elérték az összezavarás határát.

- Harry.

- Sh, aludj - csókol a hajamba. 

- Ne csináld ezt! - próbálok megfordulni, de ezt nem engedi, hogy lehetővé tegyem. Olyannyira szorosan tart, hogy még levegőt venni is komoly feladatnak tűnik.

- Semmit sem csinálok, csupán aludni próbálok.

- Harry, kérlek - mocorgok még mindig, végül enged a szorításon, így megfordulok és úgy nézek rá. Ám sejtelmem sincs, hogy az ő zöld, igéző szemeinek figyelmét én is megkapom. - Meghatott, amit elmondtál nekem, és szerintem nem kell mondanom, de kimondom. Te vagy az első, akinek bármilyen szinten is megnyíltam. Egy férfit sem engedtem a közelemben az elmúlt időszakba, és azt hiszem, hogy ezt magyaráznom sem kell. Nyilván oka van, hogy minden így történt.

- Persze, össze voltunk zárva.

- Most ne kezdj el mindenféle szarságot bemagyarázni magadnak, meg nekem, mert megcseszheted őket!

- Ma nagyon mocskosan beszélsz, tudsz róla?

- Ne idegesíts fel, kérlek - sóhajtok fel. - Nem csak az összezártság volt ennek az oka. Elhiheted, ha nem vonzódom hozzád, nem teszem szét a lábam, és nem nyitom meg előtted a szívemet! - jelentem ki olyan keményen, amennyire csak telik tőlem. Bosszant, hogy ennyire makacs és már csak azért is be akar magyarázni mindent, amit nem kellene, és csak további kommunikációs komplikációt okozna kettőnk között.

- Jó pasi vagyok.

- Cseszd meg, de tényleg! - kiáltok már szinte fel keserűen, és feladva az egészet készülők megfordulni, amikor hangos zaj szűrődik be a kabinunkba. Mereven pillantok újra Harryre, aki már éberen fogja meg a számat, amint azt egy kiáltás kezdi el elhagyni az ijedtségnek köszönhetőn. Fegyver dörren el kétszer egymás után, a szívem a torkomban dobban, miután kihagy pár ütemet, és Harry arcát figyelem, aki mereven az ajtót szugerálja, és felém sem pillant egyetlen másodpercre sem.