44.Fejezet★Élet és halál

 K R I S T I N A

Visszhangoznak Lola szavai a gondolataimban. Eddig próbáltam a legpozitívabb maradni, már csak a kislányom miatt is, akinek tudom, hogy boldog az élete, de még boldogabb lehetne, ha Harry visszatérne közénk és az apa szerepet betöltené a lányom életében, amennyire ez lehetséges. 

- Nézd, anyuc!

Visszarázódom a valóságba Lizie hangjára, aki a pódiumon áll, és forog a habos-babos ruhájában, ami csillámos, rózsaszín, és tényleg minden, ami csak kellhet. Annyira aranyosnak, és egyben gyönyörűnek látom. Széles mosolyra húzódik a szám, és érzem, hogy a szemeimben könnyek kezdenek el összegyűlni. Gyorsan pislogni kezdek, hogy elűzzem őket. 

- Gyönyörű vagy, bébi – mosolygok rá, és ösztönzöm, hogy pörögjön, melyet meg is tesz azonnal. – Igazi hercegnő!

- A legcsillámosabb hercegnő! – kapja két kicsi tenyerét a szája elé, és kacag.

Imádom ezt a hangot. Melengeti a szívemet, és még többért könyörög. Kinyújtom a kezemet, mire ideszalad hozzám, én pedig a karjaimba vonom.

- Anyuc, a ruhám – libben el, és a szoknya csak úgy táncol a lábai körül. 

Eltűnik az ajtó mögött, ahonnan jött, és pillanatok múlva Lola lép ki onnan csodás fehér csipkébe burkolva. A szavaim teljesen elállnak. Én nőként is elismerem, ha egy másik nő gyönyörű, és Lola csodásan fest a menyasszonyi ruhában. Felállok, s közelebb lépek, hogy jobban szemügyre vegyem őt. Ismételten könnybe lábadnak a szemeim, amikor látom Liziet az uszályt fogva. Hatalmasat dobban a szívem, s csordultig telítődik. Szélesen mosolyog, én leteszi szépen az agyangot, ahogy Lola megáll. 

- Na, milyen? – néz rám, míg a kezét nyújtja, Lizie megfogja, s együtt pillantanak rám. 

- Csodálatosak vagytok! Ha Liam meglát az oltár felé vonulva, hát biztos vagyok abban, hogy a szavakat se fogja találni sokáig. Nagyon szerencsés férfi, és ezt ő is tudja!

Megölel szorosan, míg Lizie a lábaimat fonja köze a karjaival.

- Na, de ne sírjunk – legyintem le őket. – Ez egy boldog nap lesz, és bár tényleg káprázatosan nézel ki, mosolyogjunk. 

★

- Miért vagy ennyire ellenséges? – Lauren követ a nappaliba, ahol lerogy a kanapéra, míg én próbálok mindent a helyére tenni.

Még mindig a költözés nyomait viseli a lakás, és igyekszem ezt mielőbb felszámolni. Nehezen megy a sok más teendő, és az új munkám mellett, de nagyon igyekszem. Most éppen a húgom az, aki nem éppen könnyíti meg a dolgomat. 

- Ellenséges? – nézek rá komolyan. – Hallod te magad? Nem láttalak mióta, ám bizonyos cikkek még is napvilágot láttak. Most pedig ismételten valami szaftos híreket akarsz.

Felegyenesedem, odalépek hozzá, és leülök mellé a kanapéra. Úgy érzem, hogy annyira gyermeteg fejjel gondolkozik, és ez rettentően fájdalmas. Hallgatom, ahogy mindenfélét locsog, de már erőm sincs erre mind válaszolni.

- Be kell fejezned ezt az egészet. Te eseménynek, felkapható szalagcímnek látod, de ez másoknak az élete!

- Nem vagyok ostoba, ne beszélj velem így! Neked is meg kellene értened, hogy nekem ez a karrieremben hatalmas lehetőség.

- Nagyon igyekszem jó testvér módjára viselkedni, de nem várhatod el, hogy emberek életét becsmérlő cikkeket csak a második helyre tegyem. Arról nem is beszélve, hogy nem éppen olyan téma ez, amit egy forró tea társaságában elkezdjek neked kacarászva mesélni. Nem akarok, erről beszélni.

Mielőtt megszólalhatna, a telefonom csörögni kezd, amiért most roppant hálás is vagyok. Kifújom az eddig benntartott levegőt, ami abban segített, hogy ne robbanjak ki ennél is jobban, és felkapom a készüléket. Kimegyek a teraszra, hogy friss levegő felfrissítse az agyamat, ami zsizseg. 

- Ms.Bazan? Thomas vagyok.

- Igen, már vártam a hívását – támaszkodom a korlátnak. 

- Nem tudom, asszonyom, hogy mire is számított a feltárás után, de előre szeretném figyelmeztetni, hogy megrázó lehet, amit közölni fogok. Ha esetleg nem megfelelő...

- Mondja, kérem – sürgetem, és a szívem már most gyorsabban ver. 

Ujjaim a fémkorlátra fonódnak, míg arra koncentrálok, hogy a férfi beszél. Egyszerűen nem hiszek a fülemnek, s többször is visszakérdezek, hogy jól hallottam-e, amit mondott. Kiesik a készülék a kezemből a kemény padlóra, és még tovább pörögnek bennem az elhangzottak. 

- Kris, mi a baj? Mi történt? 

Úgy érzem, hogy megsemmisülök teljesen. Hogy az egész életem egy kabaré, aminek én csak egy alkotó eleme, egy bábja vagyok. Egy használati tárgy. 

- Kristina, beszélj – rángatja meg kissé a kezemet, mire én kirántom magamat a szorításából és elindulok vissza a lakásba. – Mondd el! Kérlek, megijesztesz!

- Él – ennyi hagyja el a számat.

- Kicsoda él? 

Értetlenkedik, s sietős lépteit hallom mögöttem. 

- Chris él!

Kiáltom el magam, miközben felkapom a kulcsot, és elhagyom a lakásomat magam mögött hagyva a húgomat. 

43.Fejezet★Sebes golyók

 H A R R Y

Lövés hangja visszhangot ver a sűrű erdős közegben. Lebukom az épület mögött, Liamre nézek, aki szinten rám pillant. Biccent, én pedig felugrom, és sorozni kezdem az előbukkanó pár amatőr katonát. Visszabukom, és most Liam és kioszt pár golyót. Vér és ólom szaga keveredik a levegőben, s hamar rájövök, hogy a fémes szaga belőlem jön.

Lepillantok a combomra, mely külső fele az ide tartó úton ki lett lőve valamelyik nyomorultnak köszönhetően. 

Bassza meg.

Kinézek a fedezék mögül, és látva, hogy tiszta a terep, Liam is meggyőződik róla és kúszni kezdünk a másik épület mögé, ahol be tudunk futni az erdőbe, s ki egészen a fák sűrűjében a partokig, hogy a hajóra vissza szálljunk. 

- Kurva életbe! – hasalok le, teljesen, ahogyan fegyverek hangos dörrenése hasít a levegőbe ismételten. Hogy ezek nem tudnak végre kifogyni a kibaszott lőszerekből!

- Rendben? 

- Kiherélem őket.

Liam elvigyorodik, a kosz csak úgy húzódik az arcán. Mind a ketten kivetődünk, és sorozni kezdjük az ellenséget. Lehull a földre, a teste megrándul a lövéseknek köszönhetően. Igyekezni kezdünk a téglafal mögé, és sikeresen be is érünk a sáros földrengetegben. Szusszanunk, bár erre nincs idő, így némán Liammel kommunikálva már is iramodni kezdünk az erdő mélyére.

Az erdő terepén nem éppen javasolt a futás, ám a tempó annál inkább. Figyeljük a talajt, a környezetet, és igyekszünk a leghalkabbak lenni, amennyire tőlünk telik. Persze a csizmáink alatt a faágak, levelek meg-meg roppannak. A szél feltámad, én pedig azt kívánom, hogy bárcsak Kris mellett lehetnék egy meleg otthonban. Bármennyire is vagyok elkötelezett a munkám iránt, most inkább egy kanapén heverésznék, egy kandalló melegében. 

Egy érzékeny pöcs lettem.

Még is jó érzés ennek lenni.

★

Ledobom magamról a sok ruhát a kabinomban és az orvosi szoba felé veszem az irányt, hogy összefoltozzanak. Nem mintha annyi kedvem lenne hozzá, de vérző testtel nem lehetséges, hogy terepre menjek. Őrült szabály, de még is ez van. 

Lerobogok a lépcsőn, és felrántom az ajtót. Niall felpillant rám, éppen egy tapaszt tesz egy másik tiszt mellkasára. Valószínű ő is szerzett pár öltést. Beljebb lépek, míg Mody elhagyja a szobát.

- Mondd, hogy csak beszélgetni akarsz. Kris megöl, ha valami bajod esik.

- Köszönöm, hogy féltesz – lépek közelebb az asztalhoz és elkezdem bontani az övemet, míg le nem veszem a tekintetemet Niallről.

- Megértem, hogy kanos vagy, de kérlek, rossz helyen tapogatódzol – jegyezi meg röhögve. – Kristina rohadt féltékeny lenne rám.

- Pofa be, Niall – tolom le a gatyámat, lerúgom a bakancsot és felmászom az ágyra.

- Legalább nem a farkadat érte.

- Nagyon humoros kedvedben vagy ma. Varrj össze, hogy visszamenjek és szétrúgjak pár segget.

Felsóhajt, a megmosott, lefertőtlenített kezére kesztyűt húz és megvizsgálja a horzsolást. Ujjai hozzám érnek.

- Fogalmam sincs, hogy mikor éreztem utoljára ujjakat magamon.

- Benne maradt a golyó. Ki kell szednem, és nem mehetsz terepre. Nem vagyunk rákényszerítve, elég katonánk van. Ez orvosi és baráti parancs. 

- Nem fogok a kibaszott kispadon ülni – hördülök fel. – Szedd ki azt a szart és hadd menjek a dolgomra. 

Előkerül egy injekcióstű és hamar felmordulok a kellemetlen érzésnek köszönhetően, ami ér. Bár a fájdalom szinte már eggyé vált velem az évek múltán, még is megfeszülnek az izmaim. Egy fém csipesz kerül a kezébe, amivel a sebbe nyúl, és azt hiszem, hogy összefosom magam itt helyben. 

- Te barom, nem hatott még az a szar! 

- Kris ápolását is kibírtad – vigyorog és elenged.

- Fejezd be a baszakodást Horan.

Végszóra Liam jelenik meg.

- Túléli, Niall? – szemléli meg közelebbről az újabb sebhelyem.

- Kutya baja sem lesz, ha nem ugrál itt.

- Megint nagy a pofád? 

- Mindig – javítja ki Niall, és most kezdi el kiszedni a golyót. – Ne mocorogj, mert lehet, hogy más golyó is a csipeszre akad, ha nem nyugszol.

- Akadj le a témáról – hunyom le a szemeimet, hogy ne a két barátomnak nevezett barmot kelljen bámulnom. 

Hallom a fém tálcán a golyó csattanását, aztán érzem, hogy varrni kezdi a sebet. Liam dumál valamiről Niallnek, de engem hidegen hagy, és csak arra várok, hogy végre az utamra mehessek. Utálom a tétlenkedést és az idő pocsékba menetelét. 

- Kész is.

Felülök, és felhúzom a nadrágomat, majd a bakancsot. 

- Merre kell kimennünk? – nézek a társamra. 

- Harry, komolyan mondtam, hogy tarts szünetet. Kristina ki fog herélni téged és engem is, ha bajod lesz.

- Látom nem csak az én asszonyomnak kemény a marka.

- Ezek a poénok már fárasztók. De oké, legyen. Ma nem, de reggel azonnal visszamegyek. 

K R I S T I N A

Lolával a nap egyáltalán nem mondhatnám, hogy unalmas. Mivel a mai napom szabad, így felajánlottam neki, hogy szívesen elkísérem különböző helyekre, melyeken meg kell jelennie, az esküvő miatt. Még csomó minden kiválasztásra vár, ő pedig teljesen izgalomban van.

- Mennyire mennyei – ámuldozik egy frissítő citromos torta után. – Istenem, ilyen biztos, hogy lesz a desszertek között.

- Valóban nagyon finom. Felfrissíti az embert, én is rá szavazok. 

Tovább haladunk, még pár ízt meg kóstolunk, és végül megszületik a lista. Azt hiszem, hogy most az esküvőig nem is fogok enni semmilyen édességet, mert annyira eltelítették az egész szervezetemet. 

- Mondd Kris, őrült lennék? – karol belém az utcán, ahogy az esküvői ruhaszalon felé haladunk. Felkérte Liziet, hogy legyen koszorúslány, így a kislányom olyan boldogsággal veti bele magát a habos ruhákba, hogy azt elmondani sem tudom. 

- Már miért lennél az?

- Mi van, ha történik valami és Liam nem tér haza?

Rá nézek, amint sikerül a kérdését felfognom, hogy átlépjük a szalon küszöbét. Nagyot nyelek, de az eladó már is ránk veti magát, így Lizie és Lola eltűnnek. Elfoglalom a helyemet egy fotelben, és várom, hogy a lányok felvonuljanak előttem, míg a kérdése újra, s újra lejátszódik bennem.

42.Fejezet★Játszmák

 K R I S T I N A

Berontok a laktanyára. Több kíváncsi szempár is rám szegeződik, de én fütyülök rájuk. Végigrobogok a folyosón, míg a nevemet is hallom elhangozni a munkatársaim szájából, de őket is elengedem a fülem mellett. Annyira fel vagyok paprikázva, hogy azt szavakba nem tudom önteni. Szinte már betörök az iroda ajtaján, ami mögött Ken ül. A szemüvege fölött ki tekint rám, míg a papírokat, amik a kezei között pihennek, leteszi. Leveszi az olvasószemüvegét, és felsóhajt. Nem csodálom. Biztosan azon morfondírozik, hogy megint milyen őrültséggel állok elé. 

- Beszélnünk kell – fordulok hátra, és látom, hogy a kitárt ajtón keresztül több szempár is ránk szegeződik. Becsapom az ajtót, és ismételten Kenre nézek.

- Foglalj helyet kérlek – pillant az egyik székre az asztala előtt.

Fontolgatom. Annyira ideges vagyok, hogy a gondolataim kuszák, és koncentrálnom kell arra, hogy normálisan vegyem a levegőt.

Leülök, kigombolom a kabátomat és a sálamat is leveszem. Ennyi, amit megengedek a kényelmem miatt. Nem tervezek sokat időzni itt, de a helyzet miatt még jobban melegem van a kelleténél. 

- Miben segíthetek, Kristina?

- Tegnap éjjel betörtek a lakásomba, amíg aludtunk.

- Tessék? – már is megváltozik. Sokkal markánsabbá válik, az álla megfeszül és tényleges aggodalom issza át a tekintetét. – Miről beszélsz? Jól vagytok? Elisabeth?

- Jól vagyunk – biztosítom ennyivel, ő pedig látványosan megkönnyebbül. – Nincs kétségem afelől, hogy az a személy volt, aki az orvosi készletet is elvitte. 

- Láttad az arcát?

- Nem, de tudom, hogy ki volt.

Elkerekednek a szemei, s látom, hogy még jobban figyel. Fontolgatom, hogy mondjam-e el neki, hiszen tudom, hogy őrültség. Harry sem hitt nekem, és most itt ülök egy olyan személlyel szemben, aki maga sem oszt meg velem sok mindent. Sőt, éppen rejtegeti a dolgokat előlem mindenféle ócska kifogással együtt. 

Felfordul a gyomrom.

Látom, hogy várja a válaszomat, de úgy érzem, hogy nem kellene még megosztanom vele ezt, amíg tényleges bizonyítékkal nem tudom alátámasztani. Kitudja, hogy mennyire őrültnek titulálna, ami egyáltalán nem hiányzik az életemből. 

Megrázom nemlegesen a fejemet.

- Szerintem nem állsz még készen arra, hogy tudd, ki is az. 

- Miről beszélsz? Ne mondj ilyen őrültségeket! Amúgy is, mi van, ha ma visszamegy?

- Elhagyom a lakásomat, innen megyek és pakolom össze a cuccainkat. Nem vagyok hajlandó tovább abban a házban maradni. Fiad emléke ott van mindenhol, a tegnap esti csak a hab volt a tortán.

- Kristina, egy gyerekkel élsz. Nem csinálhatod ezt így. Fogadd el mások, az én segítségemet.

- Miután te magad se árulsz el semmit? – nevetek fel. – Ne légy nevetséges. 

- Akkor még is miért jöttél ide? – látom, hogy már felbőszítem. – Mit vársz tőlem?

- Csupán közöltem veled a tényeket, és hogy tudd, nem hagyom abba a dolgokat és fogalmam sincs, hogy mi után nyomozol, de én magam kértem a fiad sírjának felnyitását, ami egy kedves ismerősömnek köszönhetően előbb fog megtörténni, mint a te kérésedre.

Felállok a döbbent tekintete kereszttűzében. 

- Kristina... – áll fel ő is.

- És a jelentkezésemet is benyújtottam már kórházakba.

- A legjobb ápolóink egyik vagy, nem teheted.

- Elküldtél, a lányomnak pedig mindent meg akarok adni, és nem engedhetem meg magamnak, hogy karba tett kézzel otthon üljek. 

Nem szól semmit, én pedig hátat fordítok neki és elhagyom az irodáját.

Meglepetésemre többen is az ajtó előtt tobzódnak, de elengedem a kérdéseket a fülem mellett. Nem gondolnám, hogy meg kellene osztanom ezeket velük.

- Kris – kapja el Kelly a karomat, mire azonnal rá villannak a szemeim. 

Tudom, hogy nem neki kellene így reagálnom, de annyira feszült vagyok, ingerlékeny és csak el akarok tűnni innen minél előbb. Lenézek a kezére, mire leveszi rólam végül. 

- Nem szeretnék most beszélni. Senkivel!

Körbenézek a többiekre is, akik mind engem néznek. Utálom az embereket. A hajamba túrva hagyom a hátam mögött őket és a kijárat felé igyekszem. Se a sajnálatuk, se semmilyük nem kell. Elegem van ebből a szarból, amit éleknek nevezünk és a sok gyönyörű pillanat mellett hasonló mennyiségű fájdalom is társul hozzá. Ha Lizie nem lenne, fogalmam sincs, hogy mi lenne velem. Már szinte csak az lebeg a lelki szemeim előtt, hogy őt kell mindentől megóvnom, és minden más csak a második helyre szorul. 

Felrántom Harry autójának ajtaját, magam mögött kicsit erősebben csapom be a kelleténél. A kormányra hajtom a fejemet, és hagyom, hogy a könnyek felszínre törjenek a lelkem mélyéről, amely annyira sajog. Érzem Harry illatát, ami még mindig belengi az egész autót, és melegséggel, megnyugvással tölt el. Igyekszem szabályozni a lélegzetvételeimet, de nagyon nehezemre esik. 

Oldalra nézek és még mindig látom, hogy a lányok ott állnak, bámulnak, mintha a moziban lennének. Felsóhajtok, és végül elindulok, hogy a célkeresztből kikerüljek. Kihajtok a főútra és hazafelé veszem az irányt, hogy a már megpakolt dobozokat át tudjam hurcolni a másik lakásba, ami a város másik részében van. Takaros, de kettőnknek megfelelő átmeneti otthont nyújt így gyorsan.  

★

Belépve az új apartmanunkba teljesen az ismeretlen érzése fogad. Egyáltalán még nem érzem, hogy otthon lennénk. Megnyugtat, hogy a lakópark zárt, a lakásokhoz senki nem jöhet fel, hacsak nem kap engedélyt tőlem. Nyilván mindent valahogy ki lehet cselezni, de reménykedem benne, hogy kissé zavartalanabbul tudjuk az életünket folytatni a lányommal. 

Elsőként az ő szobáját készítem el, hogyha hazaér, akkor valami otthonos érzés még is fogadja. Bár soha nem volt az a félős kislány, aki ne érezné magát otthon bárhol. Szinte bárkivel fel is találja magát, ami nagyon veszélyes, de igyekszem mindent a koordinációm alatt tartani. 

Kipakolok, mindent elrendezek a szobájában, annak ellenére, hogy most is velem fogja töltei az éjszakát. Aztán sorra következnek a helyiségek. Mindent, ami fontos kettőnk számára, elhoztam, csomó minden a szemétben landolt, de ennek így kell lennie. Muszáj, hogy összekapjam magam, s amennyire tudom, elengedjem a múltamat. 

A múlt előkerülése felkavar és már a gyomrom forog annak tudatára, hogy holnap végre meg fogok tudni pár dolgot a volt férjemről. Legalábbis nagyon remélem, hogy válaszokra lelek, mert ténylegesen az őrület szélén állok.

Elgondolkoztam már azon is, hogy esetlegesen Louisat miként tudnám előkeríteni, mert olyan érzésem van, hogy ő is megfelelő személy lenne a kérdéseim megválaszolásra. Elsősorban arra, hogy mi a francot keresett a lakásban. Mindent átkutattam, de semmire sem jutottam. Vagy megkaparintotta, amiért jött, vagy ő maga is pofára esett. 

Már saját magamat kergetem az őrületbe. Mivel anya hozza majd haza Liziet, így én neki állok a vacsorának és egy pohár bort is töltök, csak, hogy kissé ellazuljak. Elkortyolgatom, miközben kavarok egyet-kettőt a vacsorán, ami fenséges illatokkal lengik be a lakást, s már is otthonosabb érzése van. 

- Megjöttünk – hallom anya hangját, és ahogyan a lányomnak dirigál, hogy vegye le a csizmáját és a kabátját. 

- Sziasztok.

- Anyuc! – Lizie fut hozzám, puszit nyom az arcomra. 

- Ez lesz az új otthonunk kincsem, rendben? – mondom neki, miközben a mosogatóhoz viszem, hogy meg tudja mosni a kezeit. 

- Az új otthonunk?

- Igen. Megnézed a nagyival a szobádat, amíg kész a vacsi?

Anyára nézek, aki megértően, de egyben aggódóan néz rám. Megfogja Lizie kezét és a szobája felé mennek. Egyáltalán nem bővelkedik nagy méretekben a lakás, így azonnal megtalálják a szobáját, és már is hallom az örömteli hangját, ahogyan örül a játékainak, és elcsodálkozik, hogy ők is velünk jöttek.