10.Fejezet★Heves szóváltás

K R I S T I N A

Fáradtan fordulok a másik oldalamra, ám az ébresztő ebben a pillanatban szólal meg. Annyira rövidnek bizonyulnak az éjszakák, s a testem kicsit több alvásért könyörög, ám nem engedhetem ezt meg magamnak. Megkönnyebbülök, amint Niall lenyomja a rikácsoló órát. Hallom, ahogyan ő is mélyet sóhajtva fordul, de ő az, aki előbb elhagyja a kényelmet nyújtó ágyát. Felmordulok, s a fejemet a párnába nyomom, amint elrántja a függönyt. A Nap buzgón tör be a szobába, én pedig könyörgök magamban még pár perc nyugalomért.

– Olyan vagy, mint egy tini, aki nem akar iskolába menni – nevet fel Niall és irigylem, hogy ennyire erőtől kicsattanó energiája van már a hajnali órákban is.

– Úgy is érzem magam – fordulok a hátamra, s felülök. – Nincs kedvem ma valahogy ehhez.

– Igen, meg is értelek, de tudod, hogy jönnöd kell – megy be a fürdőbe, de az ajtót nyitva hagyja, így hallom, hogy a fogait kezdi el megmosni.

Kikászálódok az ágyamból, s mellé sietek. Csípőmmel kissé arrább lököm, mire mind a ketten elvigyorodunk. Csendben mossuk egymás mellett a fogainkat, én pedig fejben már máshol is vagyok. Próbálom összetenni a napi teendőimet, hogy mit, hogyan is kellene csinálnom. Nem kétséges, hogy ma össze kell írnom, hogy mire is van szükségünk az orvosi részlegen. Ma este le kell adnom a pontos listát, s semmit sem hagyhatok ki. Jó pár órán keresztül valószínű, hogy ezt fogom csinálni. Monoton és unalmas.

Magára hagyom Niallt a fürdőben, én pedig sietve kapom össze magamat. A hajamat egy kontyba fogom a fejem tetején, s magamra rángatom a cipőimet is. Amint Niall is elkészül, már indulunk is. Mivel a gyomrom még nem igazán jelzi, hogy éhes, így a kantint kihagyom, s a raktárba megyek.

Megragadom a táblázatot, amin mindent fel kell tüntetnem. Elkezdem átvizsgálni a polcokat, lassan haladok, mindent számba veszek, semmi sem vonja el a figyelmemet, annak ellenére, hogy a csend kellően az idegeimen játszik. Nem igazán tudom megtűrni magam körül a csendet, az, hogy semmi sem szól, de itt nem igazán tudnék semmit sem alkalmazni annak érdekében, hogy ez megszűnjön. Végzek két polccal is, amikor az ajtó nyílni kezd. Oda kapom a tekintetem, és hitetlenkedve nézem, ahogyan Louisa lép be.

Pár napja már nem láttam, pontosabban három napja, amikor is Harry mindenki szeme, s füle hallatára kellően korholta. Természetesen össze futottunk, távolról láttam, de szerencsére nem elegyedett beszélgetésbe velem, s már ez is jobbá tette a napjaimat. Semmit sem szól, így reménykedek abban, hogy amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan megy is. Visszavezetem a pillantásomat a papírlapra, s tovább körmölöm a darabszámokat. Louisa meglepően csendesen kezd egy műanyag tartóba pakolni, gondolom az orvosiba viszi azokat, amikből hiány van. Átmegyek az üvegezett szekrényhez, ahol a gyógyszereket tartjuk elzárva. Zsebemből előveszem a kulcsokat, s kitárom, hogy közelebbről is megszemléljem a dolgokat.

Váratlanul csapódik ki az ajtó, mire megijedek, s felé pillantok. Liam áll kissé eltorzult arccal. Ahogyan rám néz, látom, hogy a megkönnyebbülés fut végig az arcán. Keze végigszalad a fején, s biccent felém, jelezve, hogy hagyjam abba, amit csinálok. Érdeklődve nézek rá.

– Kérlek, gyere velem – mondja, én pedig bólintok, mindenféle kérdés nélkül, s bezárom a szekrényt.

Kilép a folyosóra, én pedig anélkül, hogy a minket pásztázó lányra néznék, távozok a helyiségből. Magam mögött becsukom az ajtót, ő pedig a felkaromat megfogva húz arrább, ahol nem mászkál egy lélek sem.

– El kell jönnöd Harryhez – halkan beszél.

– Mi történt?

– Nem láttuk már két napja. Ma reggel bementem hozzá. Félmeztelenül feküdt, ezért láttam a sebet az oldalán, nem tudtam róla – aggodalmasan néz. – Veri a víz, alszik, de forró, gondolom belázasodott. A te nevedet mondta, így hozzád jöttem.

– Megmondtam neki, hogy mit kell csinálni, istenem – nyögök fel fájdalmasan. Értetlenül néz rám. – Én varrtam neki össze, de már akkor is több napos seb volt. Meg kell néznem.

Megnyújtom a lépteimet a hosszú folyosón. Utam az orvosiba vezet, bár a raktár közelebb van, nem szeretném felkelteni a lány érdeklődését, ami valószínűleg így is magas szinteket üt meg. Liam a nyomomban van, így az ő kezébe nyomom a táskát, amelybe első gondolatra minden szükségesnek vélt dolgot beledobálók. Fájdalomcsillapítót, s érzéstelenítőt sem hagyok ki. Lecsapom a táska tetejét, s továbbra is a fiúval a nyomomba indulok Harry szobájának irányában. Az udvaron megcsap a hideg szélfuvallat, de nem engedem neki, hogy elterelje a gondolataimat, a lázasan vergődő srácról. Tudom, hogy az én hibám is, hiszen ha nem engedtem volna a makacs viselkedésének, ez nem történt volna meg. Csak reménykedek abban, hogy pár gyógyszerrel, fertőtlenítéssel rendbe tudom hozni a dolgot, s esetlegesen nem kell küldenem Liamet, Niallért.

Berontok az épület ajtaján, pár katonának véletlen neki is megyek a nagy hévben. Az egyik elkap, megragadja a derekamat.

– Minden rendben? – mosolyogva méreget.

– Igen, igen, köszönöm – sietve motyogom, s kikerülöm elnézést kérve.

Liam hallom, hogy valamit magyaráz, hogy csak ártalmatlan ellenőrzés, amit szúrópróbaszerűen végeznek el pár katonán. Irigylem, amiért ilyen gyorsan vág az esze, s a kérdezősködéseket megelőzve elmormol valamit. Nem hallgatózok tovább, mindössze berontok Harry ajtaján, magam mögött meg be is csukom, talán kissé hangosabban a keleténél, mert megijed. Erőtlenül felnevet, s megpróbál felülni, de én a verejtékben úszó testéhez lépek sebesen. Vállaira teszem a kezemet, míg az ő jobbja a sebénél pihen, amelyen a kötés vérben úszik.

– Maradj nyugtom – nyomom vissza óvatosan.

– Nem engedtem meg, hogy tegezzen, Ms.Bazan – sziszegi a szemeimbe nézve.

– Elnézést – motyogom, s elkezdem leszedni a valamikori fehér kötést.

Annyira abszurd, hogy még most is ő uralja a beszélgetésünket, s azonnal megbánom, hogy letegeztem. Nem is igazán gondolkoztam, mindössze zavartan a szavak elhagyták a számat. Bal kezét nehezen, de a feje mellé emeli, s kissé az oldalára fordul, hogy jobban hozzáférjek. Szemeit lehunyja, s az arca annyira nyugodtan tűnik. Egyáltalán nem látszik rajta a fájdalom, vagy bármilyen érzelem. Egyszerűen csak a szája rándul meg, ahogyan a ragasztó elengedi a bőrét.

Az ajtó felé nézek, ahogyan kinyílik, s Liam bukkan fel. Érdeklődve lép beljebb, maga mögött pedig visszacsukja az ajtót.

– Mit keresel itt? – meglep, hogy Harry őt tegezi, de elhessegetem a gondolatot, s csak fél füllel való hallgatózást engedek meg magamnak.

– Már két napja nem voltál sehol, én találtalak meg lázasan – magyarázza Liam, de mögöttem marad.

– Semmi szükség nem volt, hogy idehívd!

– Mit tehettem volna?

– Befejeznék? Kérlek, menj ki, így nem tudom végezni a dolgom, ha egymásnak feszültök – Liam szemeibe nézek, aki bólint, s távozik a helyiségből.

– De egy puha pöcs – jegyzi meg Harry. – Így hallgat magára? Milyen katona – mormogja, s a nedves hajába túr, ami a feje tetejéről most a homlokára tapad.

– Nincs semmi szégyen, ha valaki távozik, amikor megkérem – jegyzem meg. – Mondtam, hogy fertőtlenítenie kell a sebet reggel és este is!

– Nem sok időm van a pepecselésre.

– De arra lehetett volna, hogy megkeressen és közölje, felszakadt a varrat. Mikor nézett rá utoljára?

– Talán három napja.

– Rendben, akkor holnaptól én jövök reggel és este, fertőtlenítem, átkötöm, és ellenőrzöm, hogy nem-e okozott még nagyobb kárt.

Semmit sem felel, de jobb is így. Előkészítem a szükséges dolgokat, aztán az érzéstelenítőt beadom.

– Kiszedem a varratokat, újra kitisztítom, és összevarrom – foglalom össze a dolgot. – Hagyok itt lázcsillapítót, fájdalomcsillapítót és fertőtlenítő és-, kötszert is. De tartom magam ahhoz, amit mondtam. Így nem mehet frontra, remélem, hogy tudja.

– Csak tegye a dolgát.

Feleslegesnek tartom, hogy további szavakat fecséreljek el rá. Megnézem, hogy érzi-e a fájdalmat, de nem reagál.

– Érzi ezt? – megnyomom a seb melletti közvetlen területet.

– Nem.

Megfogom a csipeszt, s elkezdem a varratot kiszedni a sebből. Komolyan nem tudom elhinni, hogyan is lehet ennyire felelőtlen. Felnőtt férfi, és még is magasról tesz arra, hogy az oldalán egy végletekig tartó sebet hordoz, ami valószínű, hogy fájdalmat is okoz számára.

Még mindig veri a víz, s a legjobb lenne, ha egy hideg zuhanyt venne, de amíg nem varrom össze a nyílt sérülést, addig nem merem útjára engedni. Valószínű, hogy az agyát is kitisztítaná a hűs környezet, arra pedig nincs szükségem, hogy még jobban érces megjegyzésekkel ajándékozzon meg.

Lehunyt pillákkal fekszik, meg sem moccan, s olykor oda pillantok, hogy egyáltalán lélegzik-e. Megfordul a fejemben, hogy elaludt, ám, amint leragasztom a sebet, mindenféle ébredezés nélkül pislog fel rám.

– Kész vagyok – szabadulok meg a kesztyűktől.

– Remek – elkezd felülni, a kezeit pedig az ágya szélére helyezi.

– Hagyok itt gyógyszereket és holnap reggel jövök, hogy ránézzek.

– Felesleges – mormogja, s feláll. Póló nélkül lép az ablakhoz, amelyet kitár, így a friss, hűs levegő azonnal be is áramlik a szobába.

– Persze, jövő héten pedig újra jöhetnék egy felszakadt, elfertőzött sebet összevarrni.

– Most sem én hívtam – mutat rá a valóságra, miközben felém fordul.

– Egy köszönöm is elég lett volna.

Felsóhajtva csukom le a táskám tetejét, s fordulok teljesen felé. Egymás szemébe meredünk, de egyikünk sem szól. Tisztes távolságban állunk egymástól, még is feszélyez ez a csend, és a mogorvaság kéjes egyvelege.

Biccent, én pedig nem is várva, hogy kimondja a szót, hátat fordítok neki, s elhagyom a szobáját. Liambe ütközök a folyosón. Érdeklődve vizslat, én pedig elhadarom, hogy minden rendben lesz, és innentől ellenőrizni fogom minden nap a sebet. Elindulok, de megtorpanok, s mielőtt bemenne az ajtó, még felé fordulva kérdezek.

– Mi törtét vele? Ami miatt felszakadhatott a seb.

– Egy tisztel heves szóváltásba keveredett a minap, de nem tűnt akkor sem úgy, hogy bármi problémája is lehet – magyarázza Liam.

– Értem. Mondd meg neki, hogy ne képzelje, hogy ő itt a mindenható, akinek semmi baja sem eshet. Ha nem találsz rá, rosszabb állapotba is kerülhetett volna.

– Átadom – mosolyog rám, s belép Harry szobájába. Már csak az ő hangja vonja magára a figyelmemet, ahogyan lecseszi Liamet, amiért értesített engem. Komolyan ennyire kicseszettül makacs? 

9.Fejezet★Nyugalmat ígérő éjszaka

K R I S T I N A

Mosollyal az arcomon hallgatom, ahogyan Lizie a vonal másik végén nagy lelkesedéssel meséli a napját. Az egyik padon ülök az udvaron, s nem messze a homokban, nagy port kavarva maguk után a katonák esti szieszta gyanánt a bőrt rúgják. Sokukat nem ismerem, de az arcukról tisztán emlékszem, hogy már az elmúlt napokban összefutottam velük. Liam is köztük van, aki hangosan nevet olykor, s többet rúg a labda mellé, mintsem eredményesen, a bőrt találja el. Furcsa így látni őket, de valószínű, hogy a kellemes időt kihasználják, s nem arra gondolnak, hogy a következő frontra lépésüknél akár az életüket is veszthetik.

– És képzeld, kaptam kék fagyit! – kiált fel a lányom, mivel ismételten a gondolataim is visszatérnek hozzá.

– Kék fagyit? – csodálkozok, mintha valami hatalmas dolgot kóstolhatott volna meg.

– Igen! Nagyon finom volt.

– És mit csináltatok még?

– Laurennel a játszótéren voltunk! Olyan magasra hintáztam, majdnem az égig – kuncogja el magát, s el tudom képzelni, ahogyan a tenyerét a szája elé teszi, a szokásához híven.

– Majd együtt is elmegyünk, és együtt érjük el a csillagokat, rendben?

– Ígéred?

– Ígérem – mosolyodok el, s nagyot nyelek. – És holnap mit csináltok?

– Lu, megígérte, hogy kék muffint fogunk sütni – lelkesedése lankadatlan Lizienek.

– Cukormérgezést fog kapni a lányom, ha így folytatjátok – szólok a húgomnak, persze nevetve. A készülék ki van hangosítva, így ő is könnyedén hallja, amit mondok.

– Ugyan, kell ennyi neki is. Te is mindig faltad a süteményeket.

– Javíthatatlanok vagytok – törökülésbe ülök a padon, amely nem éppen a legkényelmesebb a bokáimnak, de nem foglalkoztat pár másodpercnél tovább a dolog. – Anya merre van?

– A kertben.

– Ugye nem megint Mr.Robertsel veszekszik, hogy az almafa kinek a kertjében van?

– Ismered.

– Javíthatatlan. Szerintem inkább hívd be, mielőtt a bácsinak esik – nevetek fel.

– Most megyünk fürdeni, igaz, Liz?

– Kék habos lesz a víz!

– Nem lesz sok a kék? – túrok a hajamba, majd kissé jobban összehúzom a kardigánomat.

– Te mindig rózsaszínnel árasztod el, kell egy kis vagány vonal is a lányba – Lauren vidám hangja csendül fel, majd Lizie nevetése.

– Rendben, menjetek. Szeretlek, bébi!

– Szeretlek anyuc!

És már csak a futólépéseit hallom, így a húgom is elbúcsúzik tőlem, s a kislányom után szalad. A készüléket a zsebembe csúsztatom, s a rögtönzött pálya felé nézek, amelyen a kapukat két-két rúd alkotja, amelyeket a földbe illesztettek a kezdés előtt.

Liam sikeresen megszerzi a labdát, majd a kapu felé indul el. Szépen egy cselt is bevet, vagyis csak nagyon szeretne, ám megbotlik az ellenfél lábába, és a homokon megcsúszva esik egy nagyot. Hát, ha nem a csatatérről, de a focipályáról biztosan az orvosiban fognak kikötni, ha így folytatják.

– Hé, mi a helyzet? – Niall huppan le mellém.

– Élvezem a szabad, friss levegőt – mosolyogva nézek rá. – Jó egy kicsit itt lenni és nem a fertőtlenítőszagú teremben.

– Igen, egyet értek. Ők is kihasználják rendesen, ahogy látom.

– Jól teszik, bár többet fekszenek, mint állnak – jegyzem meg nevetve. – Ha így folytatják, még lesz munkánk.

– Csak nem amortizálják le magukat egy meccs alatt.

– Reméljük.

– Beszéltél az otthoniakkal?

– Igen, Lizie éppen kék mániában él – furcsállóan néz rám, így folytatom. – Kék fagyit evett, és most oda-vissza van. Lauren megígérte, hogy sütnek kék muffint, és még a habfürdője is kék.

– Hol marad a rózsaszín?

– Ugye? Én is ezt kérdeztem!

Hirtelen nagy ordibálásra leszünk figyelmesek. Kivágódik a nagy épület ajtaja, az üveg megremeg benne, de szerencsére a helyén marad. Harry lép ki rajta dühösen, őt pedig egy lány követi, akit eddig csak egy-két alkalommal láttam. Mögöttük Louisa is megjelenik, akinek az arca szintén pozsgás, mint az első lányé is. Harry feléjük fordul, a testtartása feszes, s bár nekünk háttal áll, látszik, hogy forr a dühtől.

– Maguknak kellene néhány katonai feladattal eltöltött óra, akkor megtanulnák, hogy mikor kellene a szájukat befogni! A pletykálkodás megy, nem is értem, hogyan küldhették ide magukat!

– Hé, Harry – siet oda két katona. – Nyugodj meg.

– Egy kis ész kellene beléjük szorítani. Kibaszottul elegem van abból, hogy ilyeneket küldenek ide!

– Mi a gond? – a másik tiszt érdeklődik.

– Az, hogy ócska ribanc módjára viselkednek, és kelletik magukat!

Mordul fel, s hátat fordít a lányoknak, míg én döbbenten nézem Harry közeledő alakját. Lekapja a sapkáját, s a hajába túr. Louisa felhorkan és Styles után iramodik. Kikerekedett tekintettel figyelem, ahogyan megragadja Harry karját, aki lendíti a kezét, ám amint konstatálja, hogy a levakarhatatlan lány az, már is visszafogja magát. Meglepődtem volna, hogy célba talált volna az ütése. Még belőle sem nézem ki, hogy helyretenne ilyen módon egy nőnemű személyt.

– Inkább örülnöd kellene, hogy téma vagy nálunk, Harry – Louisa a szemeibe bámulva mondja, én pedig köpni-nyelni nem tudok. Ennyire olcsó lányt még én sem láttam.

– Remélem tudja, hogy úgy beszél magáról, mintha egy ócska kurva lenne. És nem engedélyeztem, hogy tegezzen! Maga itt egy nőnek feltüntetett valaki, aki egy katonát akar becserkészni magának. De tudatom önnel. Egy olyan vonat után fut, amely nem fogja felvenni!

– Sose tudhatod – nevet fel Louisa. – Ő utána futsz? Senki sem van, mindenki tudja, hogy az a mogorvaságot igyekszel becserkészni. A szobádban szoktatok találkozni – úgy kiáltozik, hogy biztos mindenki meghallja.

– Önnek, Mr.Styles – lép közelebb Harry és az arcába sziszegi a szavakat. – És, ha mindenki figyelmét felhívta magára, akkor itt le is zárnám ezt a nevetséges műsort, és többet ne próbáljon hozzám dörgölőzni, vagy valami hasonlót végrehajtani, mert magam leszek, aki felrakja a hajóra, és visszaküldi oda, ahonnan jött!

Újfent hátat fordít a lánynak, s elviharzik mellettünk, úgy, hogy felénk sem néz. Szinte porfelhőt hagy maga után, ahogyan a bakacsában végiglép feszes testtel előttünk, s szobáját rejtő házhoz megy. Az ajtót olyan erősen csapja be, hogy az kellő visszhangot ver a falakkal körbevett udvaron.

– Remélem örülsz – Louisa áll meg előttem.

– Tessék?

– Minden miatta van! Minek kellett ide jönnöd? Minden jól alakult, amíg meg nem jelentél a mogorva modoroddal!

– Nevetséges vagy – jelentem ki. – Ha valakinek nem kellesz, akkor fogadd el. Nem fogod tudni elérni, hogy a tiéd legyen. De magyarázhatom, ha Mr.Styles szavait sem érted meg.

– Mi van, szereti, ha magázod?

– Undorító vagy.

– Na jó, be lehet fejezni, és a gyerekes játékaidat a saját körödben játszd, meg mi nem vagyunk kíváncsiak rá – áll fel Niall.

– Szóval egyszerre két vasat tartasz a tűzben – röhög fel. – És még én vagyok az álszent ribanc.

Felállok, s a kezem erőteljes pofon következtében csattan az arcán. Döbbenten mered rám, ahogyan tenyerét a már most vörös, égő területre szorítja. Soha nem voltam az erőszak, a pofon és társai híve, de nem hagyhatom, hogy olyannak nevezzen, ami messze áll tőlem. Nem ismer és semmi joga így beszélni rólam, vagy netalántán másról.

Elviharzok mellette, s meg sem állok az épületig, amiben véletlen neki megyek egy katonának. Azonnal szabadkozni kezdek, de ő csak egy mosoly kíséretében biccent, hogy minden rendben, s az utamra enged. Szinte végigrohanok a folyosón, meg sem állok a szobánkig, hiába kiabál utánam Niall. Betontok az aljtón, a bőröndömet pedig nehezen, de sikerül lerángatnom a szekrény tetejéről, ám majdnem rám esik, így Niall elkapja, s a földre helyezi.

– Hé, gyere ide.

Húz egy ölelésbe, én pedig a sírásomat visszanyelve merülök el az ölelő kezekben. Semmit sem mondd, csak biztosan tart, ahogyan az elmúlt években is tette. Mindig ott volt nekem, s ezért rettentő nagy hálával tartozok neki. Ő volt egyedül, aki engem sírni látott, először, s utoljára is. Megfogadtam, hogy nem engedem elgyengülni magam, s eddig sikeresen tartottam is magam ehhez, így most sem engedek a szemeimet maró könnyeknek, amelyek makacsan szeretnének a felszínre törni, s a gyengeségemet megmutatni.

– Mit tervezel? – suttogja, a keze pedig fel, s le siklik a hátamon.

– Kérek egy másik szobát. Nem akarok vele egy légtérben lenni. Itt maradok, maradnom kell, de az éjszakáimat, a szabadidőmet nem akarom a közelében tölteni.

– Rendben van. Pakolj össze, én pedig valahogy elintézem, rendben? – ajkait a hajamba nyomja, én pedig bólint, s eltávolodok tőle remélve, hogy eredményesen jár.

★

A szerencse nagyon is mellettem áll. Niall könnyen, talán túlságosan is könnyen szerzett meg egy szobát, amely két egyszemélyes ágyból áll. Nem szeretett volna magamra hagyni, mondván még is csak jó barátok vagyunk, s együtt is érkeztünk. Amint ő is mindent összeszedett, áthúztuk az eddig lakatlan szobába a bőröndünket. Ugyan abban az épületben maradtunk, ám pár folyosóval arrább. Fáradtnak éreztem magam, de kipakoltam, s Niall is így cselekedett, miután én a fürdőszobába vonultam. A forró zuhany jól esett, s pár pillanatig el is felejtette velem a gorombaságot, amely itt körbevesz, amikor véleményem szerint nem is szolgáltam rá.

– Tessék – Niall lép be a szobába egy tálcával, amelyen két csésze pihen.

Az ablak ki van tárva, én pedig a párkányon ülök. Elemelek hálálkodva egy csésze teát, ő pedig a sajátját fogja meg, a tálcát leteszi, s a falnak dől velem szemben, így ő is kilát a lemenő napra.

– Minden rendben?

– Most már igen. Végre normálisan ki tudjuk magunkat aludni – viccelem el a helyzetet.

– El sem hiszem – vigyorog.

– Na jó, valld be, hogy érdekel az a dolog, amit elejtett Louisa az udvaron – sóhajtok fel. – Tudom, hogy magadtól nem kérdeznél rá, de kíváncsi vagy.

– Én is ember vagyok, de tiszteletben tartom, ez a te, illetve a ti dolgotok. Ha akarod úgy is elmondod.

– Valóban voltam nála, de nem azért, amiért azt Louisa gondolja. Amikor múltkor megjelent Harry az asztalunknál, akkor hozzá mentünk – fejemet az ablak szélének döntöm. – Az oldalán egy eléggé csúnya seb van. Ő fertőtlenítette, és le is volt ragasztva, de kissé el volt fertőződve, aztán segítségemet kérte. Persze a maga módján.

– Igen, meglepett volna, ha egy kérlek vagy egy köszönöm kiszaladt volna a száján – szürcsöl bele a teába.

– Másnap is voltam, akkor látott meg Louisa. Illetve csak azt, ahogyan belépek abba az épületbe. Össze kellett varrnom neki a sebet, de kifogytunk az érzéstelenítőből. Ragaszkodott ahhoz, hogy akkor ott megcsináljam.

– Érzéstelenítés nélkül varrtad össze? – döbben meg, mire bólintok. – Keményebb, mint gondoltam. De miért nem jött az orvosiba?

– Nem akarta, hogy bennfogjuk.

– Egy igazi katona.

– Igen – értek egyet.

– Azóta mi van vele?

– Fogalmam sincs, ennek két napja, és ő az, aki magának fertőtleníti és köti át. Majd rá kell néznem, meg a varratokat is kiszednem. Szerettem volna, ha csak te rá nézel, de tiltakozott. Remélem, hogy már minden rendben lesz, és csak a varratszedés van hátra.

– Biztosan remek munkát végeztél – nyugtat meg. – Ha eddig nem volt rosszul, és a varrást is kibírta, akkor felesleges aggódnod.

Halvány mosollyal az arcomon iszok bele a meleg italomba, s ismételten a naplementét kezdem figyelni, ahogyan az utolsó sugarak a horizonton, színes játékot játszanak búcsúzóul.  

8.Fejezet★Gördülékeny fájdalom

K R I S T I N A

Reggel van, még szinte alig tudom felfogni a nyüzsgést, amely körül vesz. Mindenki csinálja a dolgát, s fittyet hány arra, hogy a másik éppen mivel is szorgoskodik. Én még a kantinban a teámat iszogatom, csendes magányba, amelyre ilyenkor még tökéletesen szükségem van.

Este sikerült beszélnem Lizie-vel, aki elmesélte a napját, és bár nem láttam, de tudom, hogy a lelkesedésének köszönhetően mosoly volt végig az arcán. Délután anyával valami mogyoróvajas süteményt készítettek. Tudtam, hogy mindenféle édességet fognak gyártani a távollétem alatt, hiszen anya mindig is azt vallotta, hogy a kisgyermekeknek pár finom házi készítésű keksz, elmaradhatatlan. Sokszor meg is kaptam, hogy ritkán készítettem ilyesfajta édességeket Lizivel. Néha egy-egy muffit persze összedobtunk, de nem igazán vagyok az, aki a konyhában sütöget. Persze, szeretnék, de Lizie limitált ideig élvezi a dolgot, után szalad, így a munka oroszlán része rám marad. Emiatt is inkább szervezek olyan programokat, amelyek mind a kettőnket hosszú ideig leköt.

A szívem akkor sajdult egy nagyot, amikor kislányom kérdőre vont, hogy mikor is térek haza. Mivel ezzel magam sem vagyok igazán tisztában, így csak annyit feleletem; hamarosan. Megígértem, hogy viszek neki majd valami kis apróságot, amelyet valóban szeretnék beszerezni, bár kétlem, hogy ennek lehetősége itt lesz.

– Jó reggelt – ül le mellém Niall egy megpakolt tálcával. A csészéjéből a mozdulatára a kávéja majdnem kilöttyen, de szerencsére nincs akkora lendület, így a pohár peremén belül marad.

– Neked is – mosolygok rá. – Mi a helyzet?

– Semmit nem aludtam – sóhajtja és hevesen a csészéje után nyúl. – Folyamatosan ott vihogott Louisa, nem hallottad?

– De igen – vigyorogva bólintok. – Csak sikerült elaludnom, fáradt voltam. És megmondom őszintén, hogy nem is érdekelt. Gondolom valami pasival válthatott üzenetet. Tegnap kijelentette, hogy ő látta meg előbb Harryt.

– Mi van? – röhög fel Niall. – Hol vagyunk, az óvodában?

– Én is ezt kérdeztem tőle, de nem is érdekel. Se ő, se a nagyságos tiszt.

– Minden rendben?

– Persze – mosolygok rá biztatóan. – Még szoknom kell ezt a közeget, már ha meglehet szokni, az éjszakák folyamán el-el sülő fegyverek hangját.

– Igen, ezzel én is így vagyok, de nem így értettem. De tudod, hogy nem akarok faggatózni, nem is kérlek arra, hogy bármit is mondj, csupán annyiban erősíts meg, hogy nem házsártoskodik feletted.

– Mr.Stylesnak szerinted van olyan pillanata, amikor nem házsártoskodik? – nevetek fel valóban jókedvvel.

– Oké, ott a pont – bólint, és a szendvicsébe harap.

– Viszont minden rendben, igen. Legalábbis azt hiszem, de ma kiderül.

– Találkoztok?

– Hát, valljuk be, nehéz lenne nem összefutni vele – jegyzem meg somolyogva. – De mennem kell. Délben találkozunk, rendben?

– Légy óvatos – int óvva, én pedig csak mosolyogva a tálcámat megfogom, a szemetet kidobom, majd a helyére teszem, hogy az itt dolgozók össze tudják majd szedni a maga idejében.

Az orvosi szobába lépek, ahol a fertőtlenítő erős illata azonnal az orromba kúszik, s némi vért is fel vélek fedezni az ágyon, és a padlón. Valószínű, hogy egy katonán kisebb beavatkozást hajtottak végre, vagy egy golyót távolítottak el belőle. Átlépem a vércseppeket, és a szekrényben kezdek kutakodni. Visszaemlékszem, hogy Harrynek milyen seb is húzódik az oldalán, s annak megfelelően veszek elő dolgokat, amelyek szükségesek lesznek a szakszerű, sterilnek nevezhető ellátás során. Egy elsősegélydobozért nyúlok, amely üres, így belepakolok mindent.

– Szia – az ajtó felé pillantok, amely most elfelejtett nyikorogni, miközben belépett rajta az illető.

– Szia – csukom le a doboz tetejét gyorsan. Szerencsére már mindent beletettem, így indulni is készülök.

– Hova sietsz? Minden beteg el van látva, és pihennek – mér végig, s a tekintete megakad a kezemben fogott táskán.

– Lehetne, hogy engedsz a dolgomra?

– Csak egy ártatlan kérdést tettem fel!

– Az a baj, hogy túl sokat kérdezel és mindenbe beleütöd az orrodat – lépek oldalra, hogy végre kitérjek előle, ám újra elém lép. – Louisa, ne szórakozz velem!

– Nem vihetsz csak úgy ki innen dolgokat. Ezekkel el kell számolni, és nem sűrűn érkezik szállítmány. Mit csinálsz, eladod jó pénzért? – nyúl a táska irányába, de én elrántom, mielőtt hozzáérhetne.

– Ostoba vagy – nevetek fel, s arrább taszítom, hogy elférjek mellette.

Megfogja a kezemet, az ujjai olyan szorosan fognak, hogy egy pillanatig a fájdalom a csontomig hatol. Felszisszenek, és a szemeibe nézek.

– Mi bajod van? – emelem feljebb a hangomat.

– Tudtam, hogy nem csak szórakozásból jöttél ide!

– Fogalmad sincs, hogy miért vagyok itt, és veled ellentétben én a munkámat próbálom végezni. Meg kellene tanulnod befogni a szádat, és akkor kinyitni, amikor valaki hozzád szól – rántom ki a kezemet, és hátat fordítva neki indulok végig a folyosón.

Szinte kirontok az épület ajtaján, az udvaron pedig a hideg szél meg is csap, így a vékony köpenyemet összehúzom magamon. A szemek követik a lépteimet, de én csak lehajtott fejjel tovább haladok, hogy mielőbb túl legyek a kellemetlen találkozáson. A talpaim alatt az apró kavicsok ropognak, míg a szél erősen, vihart jóslóan fúj. Megnyújtom a lépteimet, s szinte felrántom az ajtót, ám mielőtt becsuknám, a tekintetem találkozik Louisa-éval, aki az udvaron áll, és vigyorogva a fejét rázza. Felsóhajtok, s becsapom kissé erőteljesebben a kelleténél az ajtót.

A folyosó ugyan olyan rideg, mint tegnap volt. A csend lappang, mintha valami vihar előtti megnyugvás lenne, s ez valóban igaz. Tudom, hogyha egy szobába leszek Harryvel, valóban vihar fog dúlni. A csípős megjegyzésekre nem tudja magát felkészíteni véleményem szerint az ember, de már nem remélek túl sokat a találkától.

Megállok a megfelelő ajtó előtt, s megvárom, ahogyan pár tiszt elhalad mellettem. Biccentenek, s én is így teszek. Mindenféle hang nélkül köszönünk egymásnak, de azt hiszem ez kellően helyén is való. Kezemet felemelem, mély levegőt veszek, s kettőt kopogtatok. Várok, bár talán pár másodperc telik el, amikor az ajtó kitárul, s Harry bukkant fel. Most is a katonai egyenruha részét viseli, míg a haja szabadon birtokolja a feje tetejét. Nincs precízen beállítva a fenti hosszabb rész, s látszik, hogy nem is oly rég túrtak bele. Megrázom a gondolat miatt a fejemet, s beljebb lépek. Mögöttem becsukja az ajtót, majd eltávolodik, és könnyedén meg is szabadul a felsőjétől. A teste most is lehengerlő. Jó erőben van, s a pár varrat, amely a testét díszíti, igaz remekművek, s nem kérdés, hogy személyesek. A beforrt sebhelyek is egyfajta díszként szolgálnak, egyfajta emlékeztetőként. A gondolata, hogy fájt neki, borzongást vált ki belőlem. Még is gyönyörűnek találom az összhatást, és ez megrémiszt. Azonnal emlékeztetem magamat, hogy miért is vagyok itt.

– Feküdjön le, kérem – mondom udvariasan, annak ellenére, hogy ő messze nem az velem.

Biccent, s teszi, amit kértem. Meglep, hogy egy nő, hogy az én parancsomra hallgat, s azonnal teljesíti is. Ám elfekszik, jobb oldalán elnyújtózik, én pedig mellé ülök, mire sietve arrább is húzódik. Azzal nyugtatom magam, hogy nem undor, vagy lenézés, csupán csak helyet ad, hogy kényelmesen a sebhelyhez férjek. Tudom, hogy talán intim közelségnek is nevezhető ez, s a mi kapcsolatunk nem éppen engedhet meg egy ilyet, de így tudok a leghatékonyabb lenni, s a fényt sem takarom el a munkálkodó kezeim elől.

A kötést leszedem róla, majd előveszem a kesztyűket, és fel is veszem őket. Amint elkészülök, neki is kezdek. Elsőként egy steril csipeszt fogok meg, melyek az apró pamutdarabokat kiszedegetem a nyílt bőrfelületből. Csend van, és ez soha nem szokott zavarni munka közben, de most még is frusztráltnak érzem magam, s kellemetlen az egész. Tudom, hogy nem igazán lenne miről társalognunk, de ez a távolságtartás annyira merev, és rideg, hogy már szinte csak menekülni szeretnék innen minél előbb.

Amint tisztának látom a sebet, leteszem a csipeszt, majd fertőtlenítőt fújok rá. Meg sem rezdül, de nem kételkedek abban, hogy a fájdalomküszöbe nagyon is magas.

– Érzéstelenítőt nem sikerült szereznem, mert elfogyott és csak holnap érkezik a szállítmány – informálom. – Jobbnak látom akkor összevarrni.

– Azt mondta, hogy mielőbb össze kell varrni – mormogja az orra alatt.

– Igen, tisztában vagyok azzal, hogy mit is mondtam – jegyzem meg. – Mikor szerezte a sérülést?

– Pár napja. Azt hiszem ideje, hogy pontot tegyek a dolog végére.

Értem a célzást, így előkészülök. Tekintetemmel az oldalprofilját figyelem, de semmi érzelem nem rejtőzik rajta. Tudom, hogy egy katona, akiknek az érzelem valamiféle bűn, és itt elsősorban a fájdalomról beszélek. Fogalmam sincs, hogy ki fogja e mutatni, de tudom, hogy amennyire tudja, tartani fogja magát.

A tű végét a bőréhez illesztem, s ahogyan azt tanultam el is kezdem összevarrni a nyílt területet. Ahogy áthalad a bőrén a tű, érzem, hogy a kezeim alatt megrándul, s azonnal meg is bánom, hogy belementem ebbe az őrültségbe. Nincs olyan ember, aki ezt mindenféle fogcsikorgatás nélkül kibírná. A kezeim remegnek, s ez nem éppen a legjobb dolog. Pontosan, biztos kezekkel kell végrehajtanom a mozdulatokat, de nem megy. A fájdalmat szinte már én is érzem. Látom, hogy lehunyja a szemeit, az állkapcsa megfeszül, ám ezen kívül semmi jelét nem mutatja a kínzó fájdalomnak. Tisztában van ő is azzal, hogy nem lenne előnyös, ha megmozdulna, így tartja magát. Ujjai ökölbe szorulnak, s látom, ahogyan izzadságcsepp szántja végig a nyaka bőrét.

Igyekezni próbálok, hogy mielőbb befejezhessem, és magára hagyjam pihenni, mert most arra, és egy erős fájdalomcsillapítóra lesz szüksége elsősorban. Amennyire tudok, gyorsan haladok, bár nem éppen egy vacak pamutanyagról beszélünk, amely nem érez, hanem egy emberről, aki a keménysége ellenére is kimutatja, hogy igenis, ez fájdalmat okoz neki.

– Mindjárt kész – próbálom az utolsó pár öltés előtt megnyugtatni, de amíg a tű a kezemben van, lehetetlenség, hogy megnyugvást találjon.

Talán az első alkalom, hogy semmit sem szól, csak várja, hogy valóban a kínzása befejeződjön. Nem értem, hogy miért is nem fordult előbb orvoshoz, hiszen akkor magát is megkímélte volna ettől a fájdalmas beavatkozástól. Ennyire még ő sem hiheti azt, hogy nélküle elbukna az osztag, s a habárút is vele együtt. Ha nem egészséges, és fájdalmai vannak, ő sem tud teljes mértékben ott lenni. Persze, ezek az én gondolataim, hiszen soha nem voltam, és gyanítom, hogy nem is leszek katona.

Leteszem a véres tűt, s lefertőtlenítem ismételten a területet. Hallom, ahogyan felszisszen, de nem mondok semmit, mindössze igyekszem tényleg a lehető leggyorsabban végezni, s magára hagyni.

– Nem tudom, hogy pontosan mikor, de egy hét múlva mindenképpen ránézek. Mivel el van fertőződve, így minden nap reggel és este fertőtleníteni kell, de gondolom ezt megoldja. Persze, ha kell átkötözöm én a sebet.

Biccent, s felül. Hátát a falnak támasztja, majd lepillant a fehér kötésre, amelyen már most kisebb vérpettyek mutatkoznak meg.

– Mikor kell kiszedni a varratot.

– Mivel nem azonnal kapott ellátást, nem tudom így megmondani biztosra, de két hét a minimum gyógyulási idő.

Felállok, körbepillantok és az asztaláról elemelem poharát. A mellette levő vizes palackból töltök, aztán megfordulva látom, ahogyan értetlenül mered rám. Elveszek a táskámból egy pirulát, és a kezébe nyomom.

– Vegye be. Fájdalomcsillapító!

A szájába dobja a fehér gyógyszert, majd pár korty vízzel leöblíti.

– Nos, holnap reggel mindenképpen rá szeretnék nézni – kezdek el pakolni, hogy visszatérjek a főépületbe.

– Semmi szükség rá – sóhajt fel.

– Rendben.

Tudom, hogy nem érdemes vele vitába szállni, és nincs is erőm hozzá. Ha eddig is kibírta, most is hiszem, hogy minden rendben lesz. Még elejtem, hogy pihenjen, de csak felhorkan, és már mászik is ki az ágyból. A pólója anyagát áthúzza a fején, én pedig nemlegesen rázva a fejemet köszönök el, s hagyom magára.